1 órával később
Kedvesem már vagy ötvenedére próbálja újból és újból kilövellni magából normális formában a varázsát. Oly csodálatos ez a jelenség… ahogy kezében apró kék fényből egyre nagyobb és nagyobb varázslat keletkezik… csak az a baj, hogy most már kínszenvedés akár nézni is.
Oly szívesen szólnék már Ewer bácsikájának hogy hagyja abba a kínzást, hisz szegény lány már így is halálán van.
- Megint!! Addig nem hagyod abba, míg nem sikerül! – kiabálta a Lord szerelmemnek, ki már lihegve hevert a földön… alig állt a lábán.
- Igenis – suttogta.
Remegve próbált feltápászkodni, de nem ment neki… mindig összeesett.
- Ewer! – kiáltottam, s odaszaladtam hozzá segíteni.
Épphogy hozzá értem hatalmas fájdalom vett körbe, s egy óriásit kiáltottam.
Nem sokkal ez után abbamaradt a fájdalom, s más üvöltött helyettem.
- Ne merészeld Bántani! – kiáltotta Ewer már felállva a földről… és amit láttam…
Csodálatos vakító kék fénysugár kötötte össze a két rokont, s kedvesem szemében látszott a harag… szemszíne kék lángokként világítottak.
- Elég! Oké elég ennyi. – nyöszörögte Lord White és abbamaradt a vakítás – Jól van.. úgy látszik sokkal hamarabb is végezhettünk volna. Csak ösztönözni kellett.
- Megy ösztönzés nélkül is! – morogta szerelmem haragosan.
- Jól van, na! Menj, pihend ki magad!
Kedvesem felém fordult, s kivezetett az ajtón.
Amint becsukódott mögöttünk megölelt, s kétségbeesetten faggatott.
- Jesszus jól vagy?? Ezt nem hiszem el!
- Nyugi semmi bajom. Nem fáj semmim! Semmi baj!
- Biztos? Ez nagyon aljas húzás volt! Hogy tehe…
- Tényleg semmi baj! Nyugodj meg! Nagyon ügyes voltál… csak… - kétségbeesetten kezdtem el nézni azt a csodálatos, ijedt szempárt, s majd belesajdult a szívem, mikor visszaemlékeztem az előzményekre – te jól vagy? – kérdeztem.
- Elég fáradt lettem. Kellene pihennem. – válaszolta, s majdnem összeesett.
Ölembe vettem, s ő oly szerelmesen nézett rám, mint más még sose. Ajkát lassan a párjához húztam, s forrón megcsókoltam újból, s újból. Apró csókokkal ajándékoztam kitartását, s hogy velem van… velem aki nem lenne méltó ilyen kincsre.
Elindultam apró léptekkel a szobája felé, s közben le nem vettem Ewerről a szemem, amit ő is viszonzott.
- Mondd! – sóhajtottam – Miért szeretsz te ennyire? – kérdeztem szomorúan, mikor letettem az ágyára.
- Te miért szerettél bele egy Whiteba? Nekünk ellenségeknek kéne lennünk…. Azt mondják, a fény és a sötétség nem fér meg egymás mellett… de akkor mi van a kettő között?
- Szürkület. Azok vagyunk mi ketten... De most aludj. Fáradt vagy! Itt az ideje álmodni. Járj a felhők felett… szállj el egy olyan birodalomba velem, ahol mi ketten egymáséi lehetünk, és nincsenek mihaszna csaták. – suttogtam, s egy puszit nyomtam a homlokára.
Ewer szemszöge:
Mikor felkeltem, szívem örült, hogy vele járhattam be az óceánt álmomban, de mégis szomorú voltam, hogy vége lett eme végtelen, csodálatos táj, és kellemes napsütés érzésének. Észre vettem, hogy már-már alkonyodik, s a nap már csak néhány halovány fénysugarat küld be az ablakomon.
Nagyon hiányérzetem támadt hirtelen, s mosolyra villantottam számat. Kipattantam az ágyból, és szélsebesen szaladtam le kedvesemhez. Olyan boldog voltam, már arra gondolva, hogy amint meglátom a nyakába ugrok, viszont boldogságom megzavarta egy bizonyos személy ideges tekintete, s folytonos járkálása.
- Mi a baj Bácsikám? – érdeklődtem, s egy pillanatra megállt, s rám nézett könnyes szemekkel.
Eddig észre sem vettem hogy sírt… vagy sír. Szemei vörösek voltak, s ijedtek… már már kezdtem azt hinni hogy valami nagyon rossz dolog történt, míg én boldogan aludtam.
Elindult gyorsan felém, majd erősen megszorongatott, és már biztos voltam benne hogy sír.
- Bocsáss meg! – fújta bele a vállamba – Bocsáss meg! Nem tehettem mást! – zokogott, s mielőtt reagálhattam volna, valami szőrös ért a kezemhez.
Wolf mutatni akart valamit, és egyre jobban féltem, hogy Robin megsérült.
Ellöktem magamtól a bácsikámat, és ijedten kezdtem el futni Wolf után.
Sziasztok! Szeretném felhívni a figyelmet, hogy mostantól a Cseréket a Főblogom "Cserék" menüjében találjátok meg!
 |
Közös blog ♥
Szasztok újra :) Tudom tudom nem ennek a bejegyzésnek kellene jönnie dehát most na... ez fontosabb s érdekesebb :DSzattinak nemrég eszébe jutott,hogy csináljunk közös blogot, és bele is vágtunk. Maga a blog szóval valjóban inkább Szatti érdeme, ugyanis a nagy munkát ő csinálta :$
Nos... mindenkit várunk szeretettel :)
FŐBLOG
Megnyitotta kapuját a főblogom :)
Mindenkit nagy szeretettel vár :)
Hogy mit fogtok találni rajta?
Képeket, zenéket, híreket... és még sok mást amit találok, szerkesztek vagy kapok valaha :)
+ talán néha beteszek néhány vicces msn beszélgetést, vagy olykor olykor idézeteket :)
Ajánlok oldalakat, és tervezem, hogy megmutatom mit, hogy kell csinálni a blogokra (pl. "hányan vannak most fent az oldalon", új fejezet számláló)
Egy szó mint száz sok mindent tervezek az oldalra :D
Katt a képre ;)
 |
11. Végre együt
Lord White szemszöge
A bizalmam hamar elszállt, mikor kinéztem az ablakon, s megláttam azt, amitől úgy döntöttem visszavonom az imént mondottakat. Bevetettem varázsom, s úgy döntöttem kihallgatom őket.
- Mond meg apámnak hogy csak kémkedek. Többet nem is kell. Legalább nem fog rámtámadni.
- Jó ötlet. A felség büszke lesz rád, és végre. Na jó megyek is a hírrel. Szia! – köszönte el kis barátja, majd visszafutott az erdőbe.
Robin is visszafordult a ház felé, s megakadt a szeme a virágos kerten, majd elkezdett arra futni.
2 órával ezelőtt.
- Jaj Leon Ne csináld már! Zavarod a műsort! Épp egy White-ot óhajt az úr kivégezni! – rinyált az egyikük, majd Ewer végre bevetette erejét, s Robin rögtön kapcsolt.
Hamar átjutottak a láthatatlan határon, s az ifjú s bizonyított, hogy megbízhatunk benne, hisz sikerült átjutnia. Meg sem álltak egészen a palotáig, én bevittem a pacikat az istállóba, s még hallatszott, ahogy a többiek ordibálnak barátjuk után, de semmire sem mentek velük.
Mikor beléptem a házba rögtön Dennielt vettem észre, ahogy szegény Mrs. Haynest borogatja. Képzelem mennyire megrémült a fiútól.
- Merre vannak? – kérdeztem, kissé féltve húgomat.
- Felmentek Ewer szobájába. – mondta Benjamin egy kis rongyba bebugyolált jéggel a kezében.
- Hát… - sóhajtottam – Akkor majd lejönnek. Legalábbis Ebédelni még nem ebédelt egyikünk sem, és vacsorára biztos majd belepusztulnak éhségükbe. – jelentettem ki, majd elmentem az irodámba, egy keveset olvasni újra a Darcosok népéről.
Ewer szemszöge :
- Hát… ez lenne a szobám. – tártam ki a kezemet még háttal neki, de nem is mertem megfordulni. Ki tudja milyen képet vág most, mikor meglátja a csipkéket, a könyveket, meg a sok lányos, úrhölgyhöz méltó dolgot.
- Hát… - kezdette bele kelletlenül – olyan White-os. – jelentette ki, s tudtam hogy nem ez a szó jár a fejében, így elmosolyodtam.
Hátulról megölelt, amitől minden porcikám beleremegett, s a szívem újra hevesebben vert.
- Bocsáss meg! – nyöszörögte.
- Mégis miért kéne megbocsátanom? – kérdeztem érdeklődve, hisz nem tett semmi rosszat. Inkább hálálkodnom kéne.
- Tudod, hogy… hogy a nyakadhoz emeltem gyilkos eszközömet. – temette bele a vállamba a fejét bűnbánóan, de még mindig nem engedett el, majd megfordultam, hogy szembe legyek vele, s nyakába akasztottam két kezem.
- Azért, mert el kellett hitetni a többiekkel, hogy te akarsz megölni! Ráadásul megmentettél, és még bocsánatot kérsz??! – végre ő is mosolygott, s a szemembe nézett.
- Szeretlek. – jelentette ki, amitől újból nem bírtam a varázserőmmel, s hirtelen áradni kezdett.
Válaszul közelebb húztam ajkunkat, s az első csókom azzal csattant el, akit mindörökké szeretni fogok.
Csókja édes volt, s heves. A szívünk egymás ritmusát járták, s végre megízlelhettem az élet ízét. Olyan csodálatos pillanat volt, amit csak egy valaki állíthatott meg.
- Akkor legalább engedd ki had erősítse a falat! – kopogott be bácsikám türelmetlenül.
Úgy lenne muris, ha rá engedném az egészet, de félő, a csigalépcső elég sokat ártana neki még ha a varázsom nem is, így úgy döntöttem hallgatok rá, s kinyitom az erkélyajtót.
Még mindig ki voltam pirulva, s látva, ahogy kék pillangókként szállnak ki a szobámban összegyűjtött erők a csodálat érzet töltötte be testemet. Olyan gyönyörű volt most minden. Tele színekkel, s élettel.
Kedvesem újból mögém jött, s átölelt
Robin szemszöge:
Minden olyan… olyan csicsás volt. Főleg az előttem álló hölgy, mégis tetszett. Ez az új világ sokkal másabb volt, mint az én koszos népem. Ott a hölgyek messze el vannak nyomva, nem mint itt, ahol inkább magasztalják, segítik őket.
Megöleltem kedvesem, s ő beleremegett, mikor karjaim csapdájába esett. Féltem, hogy talán nem tetszene neki, de a halvány pír az arcán mindent elárult. Szerettük egymást, még ha más, ellenséges családból is származtunk.
- Emlékszel arra a dalra, amit először hallottunk? – szólalt meg a messzeségbe bámulva, majd elkezdte énekelni csodálatos hangján.
- Szerintem nehéz jövőnk lesz. – mondta bánatosan, mikor véget ért a csodás éneke.
- Ugyan már! Azért mert bosszúból halunk? Ugyan! Mi leszünk azok, kik megváltoztatják a jövőt.
- Remélem így lesz. – szontyolodott el, de mivel ez nem tetszett elé álltam, s ajkunkat újból összeillesztettem.
Csodálatosan csókolt. Nem mondom azt, hogy ő volt az 1., hisz apám mindig arra tanított, ha kedvem tartja tegyem, de vele minden percben ezt tenném, s mégsem tehetem, hisz túl törékeny.
A bizalmam hamar elszállt, mikor kinéztem az ablakon, s megláttam azt, amitől úgy döntöttem visszavonom az imént mondottakat. Bevetettem varázsom, s úgy döntöttem kihallgatom őket.
- Mond meg apámnak hogy csak kémkedek. Többet nem is kell. Legalább nem fog rámtámadni.
- Jó ötlet. A felség büszke lesz rád, és végre. Na jó megyek is a hírrel. Szia! – köszönte el kis barátja, majd visszafutott az erdőbe.
Robin is visszafordult a ház felé, s megakadt a szeme a virágos kerten, majd elkezdett arra futni.
2 órával ezelőtt.
- Jaj Leon Ne csináld már! Zavarod a műsort! Épp egy White-ot óhajt az úr kivégezni! – rinyált az egyikük, majd Ewer végre bevetette erejét, s Robin rögtön kapcsolt.
Hamar átjutottak a láthatatlan határon, s az ifjú s bizonyított, hogy megbízhatunk benne, hisz sikerült átjutnia. Meg sem álltak egészen a palotáig, én bevittem a pacikat az istállóba, s még hallatszott, ahogy a többiek ordibálnak barátjuk után, de semmire sem mentek velük.
Mikor beléptem a házba rögtön Dennielt vettem észre, ahogy szegény Mrs. Haynest borogatja. Képzelem mennyire megrémült a fiútól.
- Merre vannak? – kérdeztem, kissé féltve húgomat.
- Felmentek Ewer szobájába. – mondta Benjamin egy kis rongyba bebugyolált jéggel a kezében.
- Hát… - sóhajtottam – Akkor majd lejönnek. Legalábbis Ebédelni még nem ebédelt egyikünk sem, és vacsorára biztos majd belepusztulnak éhségükbe. – jelentettem ki, majd elmentem az irodámba, egy keveset olvasni újra a Darcosok népéről.
Ewer szemszöge :
- Hát… ez lenne a szobám. – tártam ki a kezemet még háttal neki, de nem is mertem megfordulni. Ki tudja milyen képet vág most, mikor meglátja a csipkéket, a könyveket, meg a sok lányos, úrhölgyhöz méltó dolgot.
- Hát… - kezdette bele kelletlenül – olyan White-os. – jelentette ki, s tudtam hogy nem ez a szó jár a fejében, így elmosolyodtam.
Hátulról megölelt, amitől minden porcikám beleremegett, s a szívem újra hevesebben vert.
- Bocsáss meg! – nyöszörögte.
- Mégis miért kéne megbocsátanom? – kérdeztem érdeklődve, hisz nem tett semmi rosszat. Inkább hálálkodnom kéne.
- Tudod, hogy… hogy a nyakadhoz emeltem gyilkos eszközömet. – temette bele a vállamba a fejét bűnbánóan, de még mindig nem engedett el, majd megfordultam, hogy szembe legyek vele, s nyakába akasztottam két kezem.
- Azért, mert el kellett hitetni a többiekkel, hogy te akarsz megölni! Ráadásul megmentettél, és még bocsánatot kérsz??! – végre ő is mosolygott, s a szemembe nézett.
- Szeretlek. – jelentette ki, amitől újból nem bírtam a varázserőmmel, s hirtelen áradni kezdett.
Válaszul közelebb húztam ajkunkat, s az első csókom azzal csattant el, akit mindörökké szeretni fogok.
Csókja édes volt, s heves. A szívünk egymás ritmusát járták, s végre megízlelhettem az élet ízét. Olyan csodálatos pillanat volt, amit csak egy valaki állíthatott meg.
- Akkor legalább engedd ki had erősítse a falat! – kopogott be bácsikám türelmetlenül.
Úgy lenne muris, ha rá engedném az egészet, de félő, a csigalépcső elég sokat ártana neki még ha a varázsom nem is, így úgy döntöttem hallgatok rá, s kinyitom az erkélyajtót.
Még mindig ki voltam pirulva, s látva, ahogy kék pillangókként szállnak ki a szobámban összegyűjtött erők a csodálat érzet töltötte be testemet. Olyan gyönyörű volt most minden. Tele színekkel, s élettel.
Kedvesem újból mögém jött, s átölelt
Robin szemszöge:
Minden olyan… olyan csicsás volt. Főleg az előttem álló hölgy, mégis tetszett. Ez az új világ sokkal másabb volt, mint az én koszos népem. Ott a hölgyek messze el vannak nyomva, nem mint itt, ahol inkább magasztalják, segítik őket.
Megöleltem kedvesem, s ő beleremegett, mikor karjaim csapdájába esett. Féltem, hogy talán nem tetszene neki, de a halvány pír az arcán mindent elárult. Szerettük egymást, még ha más, ellenséges családból is származtunk.
- Emlékszel arra a dalra, amit először hallottunk? – szólalt meg a messzeségbe bámulva, majd elkezdte énekelni csodálatos hangján.
„Születtetek angyalok nemzetségéből,
Áttörve Zivataron.
Szerelem nélküli szívvel,
Feltűnni vágyva nagyon.
Bosszúból haltok megvetésből,
Gyűlöletből dúlt szerelemből!
Céljaitok vonnak és ösztönötök,
Vágy lakik bennetek és életöröm.
Meg kell, lássátok, végre miről szól szerelem,
Gyűlöletből, kapzsiságból elég legyen!
Ez bizony szerelem lesz!
Ne várd, hogy elmúlik!
Lerázni nem tudod!
Csodás lesz halálig!
Teljes vele lehetsz csak!
És a tettek rátok várnak
E csodás világra ellenségnek születettetek
De teljes lesz szerelmetek”
- Ugyan már! Azért mert bosszúból halunk? Ugyan! Mi leszünk azok, kik megváltoztatják a jövőt.
- Remélem így lesz. – szontyolodott el, de mivel ez nem tetszett elé álltam, s ajkunkat újból összeillesztettem.
Csodálatosan csókolt. Nem mondom azt, hogy ő volt az 1., hisz apám mindig arra tanított, ha kedvem tartja tegyem, de vele minden percben ezt tenném, s mégsem tehetem, hisz túl törékeny.
10. Szeretet
- Ki volt az? – kérdezte a bácsikám, miután az egyik legfurcsább élményemet éltem újra, és teljesen el is felejtettem hol vagyok.
Rögtön kipattant a szemem, és észrevettem hogy az arany por szinte észrevehetetlen az én varázsom mellett.
- Öh… egy barát. – mondtam ki kurtán, majd nagyot sóhajtott.
- Egy olyan barát akit szeretsz… láttam rajtad. Olyan boldog voltál hogy azt már fájdalmas egy olyan embernek nézni, aki világ életében csak szomorú volt.
- Oh… - döbbentem le és bűntudatom támadt – Bocsánat.
- Most miért kérsz bocsánatot? Ez csodás. Alig pár perc volt és nézd meg mit műveltél! Újból él a szoba. – mosolygott, s közben szemével átfutotta az egész mennyezetet – viszont… az kicsit elszomorító, hogy nem mozognak összhangban a poraink. Pedig ez… - lehajtotta a fejét, és a szája széle legörbült – ez családoknál természetes.
Ijedten tekintettem vissza rá. Ez azt jelenti hogy… hogy nem vagyunk egy család vagy mi? A Lord elgondolkozva, szomorúan meredt a padlóra, majd olyan lett, mint amit sosem láttam. Ő mindig is magába burkolózott, de most… most mindent elmondott amit a szíve nyomja.
- Ez bizonyára a titkoknak köszönhető – kezdte az egészet – Túl sok Titok van köztünk. Mi még sose beszélgettünk úgy igazán. Mint amilyen egy családban szokás. – mondta mindvégig a szemembe nézve – Mond! Lenne kedved most egy jó kis mesére? De ha én mesélek. Te is elmondasz mindent amit gondolsz. – mosolygott, amire csak bólintani bírtam.
Igaza volt. Nem beszélünk soha normálisan, és elég sok dolog van amit én is inkább titokban tartok előle. Teljesen más vagyok, mint ahogy valójában ismer, és van egy sejtésem, hogy régebben ő is teljesen más volt.
Így hát kimentünk a szabadba, és úgy döntött, lovagolunk egyet az erdő szélén.
- Nem hiszem bácsikám, hogy ez biztonságos. Le merném fogadni, hogy a Blackek, most mind itt ólálkodnak a közelben, hogy behúzzanak a sűrűbe és rögtön megöljenek. – mondtam az istállóhoz érve.
- Most miért ne? Eddig is örömmel szaladgáltál az erdőben. Most pedig csak az erdő szélére megyünk. És ha be is húznak nem sok esélyt látok rá hogy megöljenek, főleg ha ott van az a Robin gyerek. – mosolygott rám, én meg nem értettem hogy most miért kell felhozni szívem választottját.
Bizony… Már biztos vagyok benne hogy ő az én másik felem, még ha ellenség is. Én akkor is…
- …szeretem. – nyögtem ki magamon kívül, miközben elhelyezkedtem Lexin.
- Sejtettem – sóhajtott nagyot, de a mosoly nem fagyott le az arcáról – Ki tudja. Talán még ti lesztek azok akik kibékítik ezt a két klánt… De a nélkül a főnix nélkül kétlem. Éreztem hogy ott van a közelben az a lény, és nem hagyom hogy ránk kenjék az egészet… - váltott a kedves hangja dühössé és vádlóvá – Még hogy nálunk van. Háh… meg a házunk is kell nekik mi? És az erőnk. Na látod kicsim ez az amit sose kaphatnak meg. De ezért vagytok ti ilyen szerencsétlenek. – tört meg hirtelen, és már komolyan nem értettem, hogy most milyen kedve van – addig nem lehettek egymáséi, míg át nem adják azt, ami minket illetne. Arra meg várhatunk. – lovagolt mellém, majd a kezét a kézfejemre tette – Sajnálom. – mondta, majd elindult az Erdő felé. – Ez legyen elég kezdetnek. Most te jössz!
Utána mentünk, és mikor már az erdőhöz értünk bácsikám megállt, és a sűrűbe nézett, amit én is követtem.
Semmi más nem volt, csak fák, de éreztem, hogy vannak bent valakik, és hogy bevalljam, nekem nem sok kedvem volt a titkaimat feltárni előttük is.
- Anyád ezen az úton ment be. – törte meg a csendet bácsikám – Szinte a szemem előtt van. Ha akkor nem kapják el azok a… az ellenség. Akkor megismerhetted volna.
- Nem tudom… Szívesen megismertem volna…
- De? – kérdezte, miután egy jó darabig tötyörésztem a válaszon.
- De ki tudja… talán nem találkoztam volna a másik felemmel. – csak remélni tudtam hogy hallja amit mondok ő is.
- Nem értem hogy hogy lehet ilyen ízlésed. – mondta még mindig az Erdőbe meredve, de én rá néztem, és elé lovagoltam, hogy végre figyelje a szememet, ahogy róla beszélek… jókat.
- Ha te lennél ilyen helyzetbe mint én akkor… akkor talán… nem még akkor sem értenéd. te nem vagy olyan mint én. Vagy… nem is tudom. Nem az vagyok akinek miattad mutatom magam. Vele úgy érzem magam, mint abban a világban, ahol az álmaimban járok. Boldog vagyok. Repesek az örömtől, még ha rá is gondolok… azokra a szemekre. –magam elé meredtem, és teljesen a szemem elé varázsoltam képzeletemben a szemeit, majd azt a helyes orrát, az ajkait, a pofiját, minden hajszálát… szóval mindent ami ő volt.
- Hó! Ezt tartogasd máskorra! Ne pazarolj! – kuncogott.
- De ez nem ér! Én igenis ilyen vagyok! Örök álmodozó. – jelentettem ki, majd megböktem az oldalát paripámnak, és rohanni kezdtünk végig az erdő szélén… végig a szélén, és most nem léphettem be, hogy megöleljem őt.
Sebesen futottunk, talán gyorsabban mint bármi más lehetne, már a fák is nemhogy elmosódtak volna… mintha ott se lettek volna, csak zöld folt semmi más.
Na de nem szaladhattam ki a világból, így fékeztem, és visszafordultam.
Emlékeztem a legendára. „A legsebesebb”. Milyen igaz. Ilyen gyorsan talán még a madarak sem repülnek.
Hamar visszaértünk, hisz most is futottunk, de azért kicsit lassabban. Amikor megláttuk bácsikámat, már csak szinte sétáltunk.
- Huh. – adtam ki a hangot, mikor újból mellette voltuk.
- A leggyorsabb. – jelentette ki.
- Tudom.
- Számtalanszor olvastad mi? – mosolygott.
- Többször. A legjobb könyv volt talán amit eddig megírtak.
- Megvan hosszabb példányban is. – nevetett, én pedig vágyat éreztem az után hogy most lelökjem őt lováról – Mivel elpakoltál, feltételezem találkoztál a naplókkal.
- Azok a hosszabb kiadások? – álltunk elé, mert elkezdett ügetni.
- Pontosan. Le van írva szóról szóra mi történt akkoriban. – mosolygott. Az én naplóim is közöttük vannak. Talán könnyebb lenne nekem ha azokat elolvasnád. Tisztábban látnál mindent és akkor talán még lenne arra is esély hogy ne legyél ennyire szerelmes.
- Arra ne vegyél mérget! Nekem azok a sorok annyit fognak nekem jelenteni, mint tengeren, egy csónakban evező, szomjazó embernek a tengervíz. Segítenek előrehaladni a partra, ahol találok tiszta, édes vizet. – jelentettem ki mosolyogva, amire nem más volt a válasz mint egy óriási nevetés.
- Rendben van, de halljunk valamit rólad. Te megismerhetsz a naplóból, de én téged honnan?
- Szerintem itt állok előtted. Most önmagam vagyok. És már láthattál eleget, de észrevenni sose vettél észre. Én az a virgonc, „nem bírok a fenekemen ülni egy percig se” típus vagyok, nekem mindig csinálnom kell valami izgalmasat, a gondolataimban folyton álmodozok inkább amikor unalmas teadélutánokra kell hurcolásznom magam. Ott nem vagyok más csak egy robot… kivéve akkor, amikor van valaki más is aki normális. Akkor úgy félig meddig tudok oda koncentrálni. De az én kiválasztott életem nem máshol rejtőzik, mint a kalandokban. Amit… sajnos eddig csak vele tapasztalhattam meg. – jelentettem ki amire csak elképedt.
- Velem nem?
- Egy kéz lerántott Lexiről, aki ijedten emelkedett két lábra.
Láttam már ezt a srácot. Ő fogta a lábamat amikor a Bleck birtokra vittek.
Jaj ne! Ez egy Bleck! Akkor ezek szerint itt az idő. Itt fogok meghalni? És bácsikám miért nem csinál semmit? Lefogta Lexit, és nem jön utánam, de miért?
A kést előrántotta a fekete, durva srác, a többiek meg lefogtak.
- A király azt kérte rögtön végezzünk ki kisasszony. Semmi értelme nincs az életednek. – nevetett lenézően.
- Mi lesz már? – kiabált bácsikám, kb. 10 méterre tőlünk, majd épp elengedte volna Lexit amikor megjelent Robin.
- Állj! – kiabált.
- Mi van már? – dermedt meg mindenki.
- Had csináljam én! Apám jobban örülne neki ha én tenném, hisz ilyen egy igazi király. – hangzott fel rekedtes hangja. – De tegyétek le! Nekem engedelmeskedik!
- Na persze. Én meg az ellenséghez szegülök! – követte a többieket a „gyilkosom” és úgy harsogott a kacagásuk, hogy az egész erdőt bejárta.
- Fogadjunk! Úgyis elkapjuk. Nézzétek milyen ruhákban van. Ebben tuti képtelen lenne talán 3 méternél tovább mászni. Főleg ha azt a tipegő topogó cipőjében van amit ezek az undorító lények hordanak. – elállt a lélegzetem. Nem akartam elhinni hogy ezt pont ő mondja. Tán nem érti mit jelent ő nekem?
- Hát rendben Robin. – Hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Dimitri!
Elengedte a kezemet, majd egérutat adott nekem.
Bár tényleg alig volt pár méter a szabadság és én köztem, igaza volt. Túl gyorsak és túl sokan vannak. Ráadásul a „tipegő topogó cipőmben” és ebben a ruhában tényleg nem tudnék megszökni. De miért? Mit akar? Nem hiszem el hogy tényleg meg akar ölni.
Közelebb jött, és olyan gyilkos pillantással meredt rám, mintha komolyan venné ezt az ellenségestit. Megfogta az államat, felemelte a fejemet, hogy pont rá nézzek, majd a kezét a hajamba túrta, és megfogta, úgy emelte tovább a fejem. A másik kezével kirántotta a bicskáját, és a nyakamhoz helyezte.
Nem tudtam azzal törődni hogy meghalok. Vissza emlékeztem, hogy milyen meleg tekintete volt az én Robinom-nak. Nem ez a hideg, ellenséges, hanem kedves, barátságos, talán kicsit szerelmes is ha úgy vesszük… de lehet hogy csak az álmaimban volt így. Becsuktam a szemem, és lepörgettem magam előtt az együtt töltött perceket.
Leo zavart meg most ebben az álmodozásban. Óriásit üvöltött A csapat, és Robin közé ugorva, de ettől nem rémültek meg. Robin tovább tétovázott a nyakamnak tartva a kést.
- Jaj Leon Ne csináld már! Zavarod a műsort! Épp egy White-ot óhajt az úr kivégezni! – rinyált Dimitri.
Akkor viszont hatalmas erők vettek körbe minket Robinnal. Szinte körbeölelt minket a saját varázsom, amire ő leemelte a kést, és megragadta a karomat magával húzva a szabadságom felé.
Rögtön kipattant a szemem, és észrevettem hogy az arany por szinte észrevehetetlen az én varázsom mellett.
- Öh… egy barát. – mondtam ki kurtán, majd nagyot sóhajtott.
- Egy olyan barát akit szeretsz… láttam rajtad. Olyan boldog voltál hogy azt már fájdalmas egy olyan embernek nézni, aki világ életében csak szomorú volt.
- Oh… - döbbentem le és bűntudatom támadt – Bocsánat.
- Most miért kérsz bocsánatot? Ez csodás. Alig pár perc volt és nézd meg mit műveltél! Újból él a szoba. – mosolygott, s közben szemével átfutotta az egész mennyezetet – viszont… az kicsit elszomorító, hogy nem mozognak összhangban a poraink. Pedig ez… - lehajtotta a fejét, és a szája széle legörbült – ez családoknál természetes.
Ijedten tekintettem vissza rá. Ez azt jelenti hogy… hogy nem vagyunk egy család vagy mi? A Lord elgondolkozva, szomorúan meredt a padlóra, majd olyan lett, mint amit sosem láttam. Ő mindig is magába burkolózott, de most… most mindent elmondott amit a szíve nyomja.
- Ez bizonyára a titkoknak köszönhető – kezdte az egészet – Túl sok Titok van köztünk. Mi még sose beszélgettünk úgy igazán. Mint amilyen egy családban szokás. – mondta mindvégig a szemembe nézve – Mond! Lenne kedved most egy jó kis mesére? De ha én mesélek. Te is elmondasz mindent amit gondolsz. – mosolygott, amire csak bólintani bírtam.
Igaza volt. Nem beszélünk soha normálisan, és elég sok dolog van amit én is inkább titokban tartok előle. Teljesen más vagyok, mint ahogy valójában ismer, és van egy sejtésem, hogy régebben ő is teljesen más volt.
Így hát kimentünk a szabadba, és úgy döntött, lovagolunk egyet az erdő szélén.
- Nem hiszem bácsikám, hogy ez biztonságos. Le merném fogadni, hogy a Blackek, most mind itt ólálkodnak a közelben, hogy behúzzanak a sűrűbe és rögtön megöljenek. – mondtam az istállóhoz érve.
- Most miért ne? Eddig is örömmel szaladgáltál az erdőben. Most pedig csak az erdő szélére megyünk. És ha be is húznak nem sok esélyt látok rá hogy megöljenek, főleg ha ott van az a Robin gyerek. – mosolygott rám, én meg nem értettem hogy most miért kell felhozni szívem választottját.
Bizony… Már biztos vagyok benne hogy ő az én másik felem, még ha ellenség is. Én akkor is…
- …szeretem. – nyögtem ki magamon kívül, miközben elhelyezkedtem Lexin.
- Sejtettem – sóhajtott nagyot, de a mosoly nem fagyott le az arcáról – Ki tudja. Talán még ti lesztek azok akik kibékítik ezt a két klánt… De a nélkül a főnix nélkül kétlem. Éreztem hogy ott van a közelben az a lény, és nem hagyom hogy ránk kenjék az egészet… - váltott a kedves hangja dühössé és vádlóvá – Még hogy nálunk van. Háh… meg a házunk is kell nekik mi? És az erőnk. Na látod kicsim ez az amit sose kaphatnak meg. De ezért vagytok ti ilyen szerencsétlenek. – tört meg hirtelen, és már komolyan nem értettem, hogy most milyen kedve van – addig nem lehettek egymáséi, míg át nem adják azt, ami minket illetne. Arra meg várhatunk. – lovagolt mellém, majd a kezét a kézfejemre tette – Sajnálom. – mondta, majd elindult az Erdő felé. – Ez legyen elég kezdetnek. Most te jössz!
Utána mentünk, és mikor már az erdőhöz értünk bácsikám megállt, és a sűrűbe nézett, amit én is követtem.
Semmi más nem volt, csak fák, de éreztem, hogy vannak bent valakik, és hogy bevalljam, nekem nem sok kedvem volt a titkaimat feltárni előttük is.
- Anyád ezen az úton ment be. – törte meg a csendet bácsikám – Szinte a szemem előtt van. Ha akkor nem kapják el azok a… az ellenség. Akkor megismerhetted volna.
- Nem tudom… Szívesen megismertem volna…
- De? – kérdezte, miután egy jó darabig tötyörésztem a válaszon.
- De ki tudja… talán nem találkoztam volna a másik felemmel. – csak remélni tudtam hogy hallja amit mondok ő is.
- Nem értem hogy hogy lehet ilyen ízlésed. – mondta még mindig az Erdőbe meredve, de én rá néztem, és elé lovagoltam, hogy végre figyelje a szememet, ahogy róla beszélek… jókat.
- Ha te lennél ilyen helyzetbe mint én akkor… akkor talán… nem még akkor sem értenéd. te nem vagy olyan mint én. Vagy… nem is tudom. Nem az vagyok akinek miattad mutatom magam. Vele úgy érzem magam, mint abban a világban, ahol az álmaimban járok. Boldog vagyok. Repesek az örömtől, még ha rá is gondolok… azokra a szemekre. –magam elé meredtem, és teljesen a szemem elé varázsoltam képzeletemben a szemeit, majd azt a helyes orrát, az ajkait, a pofiját, minden hajszálát… szóval mindent ami ő volt.
- Hó! Ezt tartogasd máskorra! Ne pazarolj! – kuncogott.
- De ez nem ér! Én igenis ilyen vagyok! Örök álmodozó. – jelentettem ki, majd megböktem az oldalát paripámnak, és rohanni kezdtünk végig az erdő szélén… végig a szélén, és most nem léphettem be, hogy megöleljem őt.
Sebesen futottunk, talán gyorsabban mint bármi más lehetne, már a fák is nemhogy elmosódtak volna… mintha ott se lettek volna, csak zöld folt semmi más.
Na de nem szaladhattam ki a világból, így fékeztem, és visszafordultam.
Emlékeztem a legendára. „A legsebesebb”. Milyen igaz. Ilyen gyorsan talán még a madarak sem repülnek.
Hamar visszaértünk, hisz most is futottunk, de azért kicsit lassabban. Amikor megláttuk bácsikámat, már csak szinte sétáltunk.
- Huh. – adtam ki a hangot, mikor újból mellette voltuk.
- A leggyorsabb. – jelentette ki.
- Tudom.
- Számtalanszor olvastad mi? – mosolygott.
- Többször. A legjobb könyv volt talán amit eddig megírtak.
- Megvan hosszabb példányban is. – nevetett, én pedig vágyat éreztem az után hogy most lelökjem őt lováról – Mivel elpakoltál, feltételezem találkoztál a naplókkal.
- Azok a hosszabb kiadások? – álltunk elé, mert elkezdett ügetni.
- Pontosan. Le van írva szóról szóra mi történt akkoriban. – mosolygott. Az én naplóim is közöttük vannak. Talán könnyebb lenne nekem ha azokat elolvasnád. Tisztábban látnál mindent és akkor talán még lenne arra is esély hogy ne legyél ennyire szerelmes.
- Arra ne vegyél mérget! Nekem azok a sorok annyit fognak nekem jelenteni, mint tengeren, egy csónakban evező, szomjazó embernek a tengervíz. Segítenek előrehaladni a partra, ahol találok tiszta, édes vizet. – jelentettem ki mosolyogva, amire nem más volt a válasz mint egy óriási nevetés.
- Rendben van, de halljunk valamit rólad. Te megismerhetsz a naplóból, de én téged honnan?
- Szerintem itt állok előtted. Most önmagam vagyok. És már láthattál eleget, de észrevenni sose vettél észre. Én az a virgonc, „nem bírok a fenekemen ülni egy percig se” típus vagyok, nekem mindig csinálnom kell valami izgalmasat, a gondolataimban folyton álmodozok inkább amikor unalmas teadélutánokra kell hurcolásznom magam. Ott nem vagyok más csak egy robot… kivéve akkor, amikor van valaki más is aki normális. Akkor úgy félig meddig tudok oda koncentrálni. De az én kiválasztott életem nem máshol rejtőzik, mint a kalandokban. Amit… sajnos eddig csak vele tapasztalhattam meg. – jelentettem ki amire csak elképedt.
- Velem nem?
- Egy kéz lerántott Lexiről, aki ijedten emelkedett két lábra.
Láttam már ezt a srácot. Ő fogta a lábamat amikor a Bleck birtokra vittek.
Jaj ne! Ez egy Bleck! Akkor ezek szerint itt az idő. Itt fogok meghalni? És bácsikám miért nem csinál semmit? Lefogta Lexit, és nem jön utánam, de miért?
A kést előrántotta a fekete, durva srác, a többiek meg lefogtak.
- A király azt kérte rögtön végezzünk ki kisasszony. Semmi értelme nincs az életednek. – nevetett lenézően.
- Mi lesz már? – kiabált bácsikám, kb. 10 méterre tőlünk, majd épp elengedte volna Lexit amikor megjelent Robin.
- Állj! – kiabált.
- Mi van már? – dermedt meg mindenki.
- Had csináljam én! Apám jobban örülne neki ha én tenném, hisz ilyen egy igazi király. – hangzott fel rekedtes hangja. – De tegyétek le! Nekem engedelmeskedik!
- Na persze. Én meg az ellenséghez szegülök! – követte a többieket a „gyilkosom” és úgy harsogott a kacagásuk, hogy az egész erdőt bejárta.
- Fogadjunk! Úgyis elkapjuk. Nézzétek milyen ruhákban van. Ebben tuti képtelen lenne talán 3 méternél tovább mászni. Főleg ha azt a tipegő topogó cipőjében van amit ezek az undorító lények hordanak. – elállt a lélegzetem. Nem akartam elhinni hogy ezt pont ő mondja. Tán nem érti mit jelent ő nekem?
- Hát rendben Robin. – Hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Dimitri!
Elengedte a kezemet, majd egérutat adott nekem.
Bár tényleg alig volt pár méter a szabadság és én köztem, igaza volt. Túl gyorsak és túl sokan vannak. Ráadásul a „tipegő topogó cipőmben” és ebben a ruhában tényleg nem tudnék megszökni. De miért? Mit akar? Nem hiszem el hogy tényleg meg akar ölni.
Közelebb jött, és olyan gyilkos pillantással meredt rám, mintha komolyan venné ezt az ellenségestit. Megfogta az államat, felemelte a fejemet, hogy pont rá nézzek, majd a kezét a hajamba túrta, és megfogta, úgy emelte tovább a fejem. A másik kezével kirántotta a bicskáját, és a nyakamhoz helyezte.
Nem tudtam azzal törődni hogy meghalok. Vissza emlékeztem, hogy milyen meleg tekintete volt az én Robinom-nak. Nem ez a hideg, ellenséges, hanem kedves, barátságos, talán kicsit szerelmes is ha úgy vesszük… de lehet hogy csak az álmaimban volt így. Becsuktam a szemem, és lepörgettem magam előtt az együtt töltött perceket.
Leo zavart meg most ebben az álmodozásban. Óriásit üvöltött A csapat, és Robin közé ugorva, de ettől nem rémültek meg. Robin tovább tétovázott a nyakamnak tartva a kést.
- Jaj Leon Ne csináld már! Zavarod a műsort! Épp egy White-ot óhajt az úr kivégezni! – rinyált Dimitri.
Akkor viszont hatalmas erők vettek körbe minket Robinnal. Szinte körbeölelt minket a saját varázsom, amire ő leemelte a kést, és megragadta a karomat magával húzva a szabadságom felé.
9. Színvallás
A kulcs pont beleillett a lakatba. Rögtön lerántottam a börtöne zárát mikor végre hatalmamban állt ezt megtenni, s kinyitottam az ajtót.
A paripa amint előrébb léptem hátrálni kezdett.
- Ne fél! Nem bántalak! – mondtam szelíden neki az igazságot, s szép lassan lépdeltem előre.
A paci eleinte hátrált, majd megállt amint mélyen a szemembe nézett.
Valami bizonyára megváltoztatta a véleményét. Lehajtotta a fejét s engedte hogy egyre közelebb legyek hozzá.
Mikor már csak karnyújtásnyira volt becsukta szemeit, s várta hogy hozzáérjek, viszont megálltam. Hirtelen óriási izgatottság tört rám, s nem tudtam hogy hol, s hogy érintsem meg először … azért mégiscsak eddig be volt zárva szegény … meg is támadhat ha úgy dönt.
Végül ő jött közelebb s szarvát gyengén hozzám simította.
Nem bírtam tovább magammal. Megöleltem, s úgy éreztem ez az egész jelenet varázslatos. Tényleg léteznek egyszarvúak.
Míg öleltem mindvégig csukva volt a szemem s csak azt éreztem mostantól ez a paripa hozzám tartozik, majd kinyitottam a szemem, s láttam hogy körülöttünk minden életre kelt.
Varázslat járt körül minket … olyan volt mint az arany por, de ez más volt… ezt valami irányította, valami kicsi lény , majd mikor teljesen körberepült minket, felrepült s megállt.
- Szia! – köszönt egy édes kicsi hang, majd elém repült.
Egy picike tündérféleség volt. Szőke haja, aranyos kis rózsaszín ruhácskája, s átlátszó szárnyai voltak amit alig tudtam észrevenni olyan gyorsan mozgott.
- Szia! – köszöntem vissza, s kinyújtottam a kezem hogy leszállhasson rá.
- Köszönöm szépen! Már elfáradtam… - mondta leülve a tenyeremre.
Közelebb húztam magamhoz hogy jobban szemügyre vehessem, majd mikor minden porcikáját végignéztem.. legalábbis amit láttam megszólaltam.
- Szóval te tényleg valami tündérféleség vagy?
- Igen! Cininek hívnak s mostantól Lexi és én a tieid vagyunk … de én nem lehetek folyton veled … csak tudósításként vagyok hogyha valami zűr van … mint valami szótár vagy ilyesmi … szóval én repültem is szia! Vigyázz rá és vidd ki egy kicsit mozogni had nyújtóztassa ki a lábait! – mondta s már el is tűnt mint.
- Szóval Lexi! – néztem a paripa szemébe aki bólintott egyet a fejével. – Nos akkor gyere menjünk! Vezettem ki börtönéből s engedelmesen jött utánam.
Amint kiértünk a börtönből lefeküdt. Nógattam hogy jöjjön de nem állt fel. Próbáltam eltolni, húzni a szarvánál fogva de makacsan csak feküdt a földön s várt.
Majd megértettem hirtelen hogy mit szeretnek.
Megsimogattam a hátát, s fenekemet óvatosan ráhelyeztem, s ráfeküdtem, kapaszkodtam a sörényébe. Végre szép lassan felállt, s én is felemelkedtem. Óvatosan, rám vigyázva baktatott fel a lépcsőn, majd a szarvával megbökte az ajtót, s átfordultunk a másik oldalra.
- A Fene! A kulcsot ott hagytam. – bosszúskodtam, s végignéztem az összes zsebem.
Lexi nyerített egyet s futásra készülődött.
- NEE!! Figyi!! Inkább visszamegyünk érte ok? Csak NEEEEEEEEEEEEEEE!!! – kiabáltam s elindult szélsebesen a zárt ajtó felé szarvát támadásba állítva majd csak egy reccsenést halottam hisz becsuktam a szemem míg ő csak úgy nekirohant az ajtónak.
Még mindig úgy kapaszkodtam belé mint gyermek az anyjába. Majd kinyitottam a szemem s vakított a világosság.
Lexi diadalittasan nyerített egyet s két lábra állt, amit én egy sikítással díjaztam, s azzal hogy csak jobban belekapaszkodtam a sörényébe.
- Ewer! – hallatszott bácsikám megkönnyebbült hangja s ijedtem felé néztem.
Unikornisom megérezte hogy a szívem egyre hevesebben dobog, s felé fordult engem védve.
- Nyugi Lex nem bántom! Csak féltem hogy nem jön ki onnan és hogy megijeszted! – jött lassan a közelünkbe a Lord s kecsesen ráhelyezte a tenyerét a paripám fejére. – Semmi baj! – suttogta s az unikornis mellém engedte a szörnyeteget.
Félve kapaszkodtam paripámba s az arcomat eltakartam. Nagyon remegtem, szinte görcsöt kaptam annyira féltem attól aki eddig védelmezett, de egyben hazudott nekem.
Gyengéden a vállamhoz ért s összehúztam magam. A remegés nem állt el, s még jobban féltem mint eddig.
- Kérlek ne félj tőlem! Nem bántalak! Sose tenném. – mondta szomorúan, s minden bátorságomat összeszedve leszálltam Lexiről.
Bácsikám lesegített, s mikor már két lábon álltam a földön erősen magához ölelt.
- Jaj te lány… bocsáss meg! Kérlek! – állát a fejemre helyezte, s az ölelése valahogy megnyugtatott.
- Miért nem mondtad el? Miért titkolóztál? – bújtam ki az öleléséből, s kérlelően, néztem rá.
- Nem akartam hogy téged is elveszítselek. – mondta, s nagyot sóhajtott – Gyere! Elmesélem mi történt anyáddal.
Indult el a szobája felé, ahonnan épp most szabadultam ki, s én is követtem.
Hátranéztem paripámra, aki csak egyhelyben állt és nézett.
- Lexit engedjétek ki egy kicsit a szabad levegőre. Megérdemli hogy futkározzon egy kicsit. – utasította Lord White Dannielt
- De nem fog elszökni?
- Nem hiszem Ewer. A gazdájától nem marad távol. Még ha csapdába is esik, az unikornis még ha bele is hal kiszabadul, csak hogy lássa még egyszer azt, aki felszabadította a rabságból, s megszelídítette.
Nagyot csodálkoztam. Nem is tudtam hogy ez ilyen komoly a dolog.
Mikor megfordult a titkos ajtó mád el is kezdte a történetét.
- Anyád… nagyon gyö… - megállt, s elcsodálkozott. – te rendet raktál miközben itt voltál? – nézett körbe, a csodálatos renden, s a szarvnak támaszkodva.
- Igen… remélem nem baj…
- Dehogy! Már igazán ráfért. – köszönte meg s a mancsát levette a szarvról – uppsz … ha megkérhetnélek a közeljövőben ezt ne tedd amit én tettem… ez a dísz anyád unikornisáé volt. Épphogy megtaláltuk a szerencsétlen állatot, de anyád sehol sem volt akkor már… na de ne szaladjunk ennyire előre… - mondta s elindult le a lépcsőn – Szóval… édesanyád a legszebb teremtmény volt eme birtokon. Imádta Rolfot, s paripáját Roxánát. Roxi valójában Lexi édesanyja volt. Szóval… Roxit… édesanyád találta az erdőn túl, s mikor visszajött hetekkel utána, miután bemerészkedett az ellenséges világba, már várandós volt veled. Édesapádról ezért nem hallottál soha… Lilien sosem beszélt az apádról, s mikor szóba jött mindig bezárkózott a szobádba. Majd mikor megszülettél, már aznap elmászkált a White határon túl. Roxána volt az aki téged hazahozott, aztán, mikor átlépte a határt lerogyott a földre s világra hozta Lexit, de őt már nem láthatta Lilian, ugyanis lován, nem ült rajta már. – mondta, s leült az íróasztalához.
- Várj… azt mondtad hogy megtaláltátok Roxit, nem hazajött.
- Igen… miután a kiscsikó megszületett, az idős paripa visszament gazdájáért, hisz mint mondtam, ők hűséges állatok. Lilianért merészkedtünk valójában, de csak roxit találtuk, egy dombtetőn kifeküdve, holtan.
Hosszú, gyászos csend lett úrrá a szobán. Viszont engem még mindig aggasztott valami, csak nem tudom hogy mi… a börtönre tekintettem, s közelebb lépdeltem. Mikor a ajtóhoz értem, megláttam azt az arany kulcsot, amit kis por barátom varázsolt át feleslegesen kulccsá… és éreztem… még van valami amit titkol előlem. Talán ez az egész történet az anyámról, de mégis éreztem hogy valami még van… valami amit még mindig eltitkol, s egy újabb ajtót kinyit…
- Mikor ide bejöttem… én is rátámaszkodtam arra a… szarvféleségre… aztán lerohantam a lépcsőn, s ehhez hasonló porfelhő követte végig az utamat – mutattam egy porkupacra a levegőben – és felemelt… repültem, majd végül, összeillesztett két kulcsdarabot a semmiért… Mi ez a levegőben? - fordultam bácsikám felé, az utolsó kérdésnél.
- Varázs. – válaszolta egyszerűen, s a szája széle fülig szökött, ami elég ritka jelenség.
- És… hogy értél elém olyan gyorsan… igaz ennek segítségével?!
- Igen… csak meg kell magad ismertetni velük, s örökké kísérik utadat … bizonyára már elég sokat tudsz erről az egészről. Belegondoltál már abba hogyha Blackék többségben vannak akkor miért nem támadnak ránk? – nézett rám érdeklődően, fél mosollyal az arcán.
- Nekik… nincs varázsuk?
- Nincs… mi vagyunk a mágia, ők a többség… szóval… egyszerűen ők az erő, mi a védelem…
Elgondolkoztam. Ez annyira ismerős. Robin azt kérdezte… van e egy madarunk… és nekik van egy oroszlánúk, nekünk meg egy kutyánk és egy varázserővel bíró lovunk… kellene még lenni egy kígyónak ha… igaz lenne az a történet amit annyiszor olvastam… el kéne olvasnom még egyszer hogy újból megértsem ezt az ügyet… emlékszem hogy valamelyik állat titkosan dolgozott, mégis mindenhol ott volt és elég népszerű is volt… akkor ezek szerint van egy kígyójuk is de.. ez mégsem lehet… a határon túl egyszer sem jutott eszembe a kígyó szó, s sziszegést sem hallottam sehol. De akkor… miért veszekszik ez a két család??
- Látom nagyon filózol valamin. – zavart meg bácsikám.
- Én… én csak… miért veszekedik ez a két család…
- Mit utáltam én annyira, mindig?
- A hangzavart evés közben, meg pihenőkor, meg amikor a közelünkben voltál… meg amikor a házban voltál… meg az udvaron…
- Nem erre gondoltam !! – mosolyodott el – Annak is története van, de az nem ide tartozik… - mély levegőt vett – Azt a könyvet azért égettem el mert attól féltem arra készülsz majd mit anyád… - bökte ki végül, s még jobban kíváncsivá tett mint eddig voltam – Lilien a szerelméhez ment vissza… mindketten abban reménykedtek, hogy ki tudják békíteni a két családot, s felőlünk ő döntött, viszont felőlük nem. Úgy gondolták ha végeznek anyáddal megszűnik a védelem, de én még itt maradtam és a hatalom rám szállt, mivel bátya voltam, s mivel te még túl kicsi voltál, nem rendelkeztél elég erővel, vagyis rendelkeztél de nem tudtad használni így rám hárult a védelem. Nagy csata volt… a farkasaink közül csak Rolf maradt, s Lex is kicsi volt még… Az apáddal nem tudom mi lett… szerintem kivégezték, amint megkicsinyítettük a létszámukat, s tudtommal az ő uralkodójuk is meg halt, de erejüket látva, látszik hogy új, megfontoltabb uralkodóval állunk szembe, és nincs szükség rá hogy most téged is elveszítsünk… Mint látod, már alig maradt por, elég kevéske van, én minden nap próbálom többszőrösíteni, hogy a láthatatlan falat erősítsük, de nem sok erőm van már.
- De miért nem kértél meg engem? Hisz mint mondtad nekem van elég erőm..
- Oh az nem kifejezés… - vágott bele a mondatomba – több van mint amit én eltudnék képzelni… a gyerekeknek mindig nő az erejük.. legalábbis a naplókba azt írták hogy „újból nőtt az erőm, s most már megpróbálhatom ezt meg azt … stb…” Akkoriban tanították a gyerekeket, s bár nem érzed, benned több erő van mint akkoriban bárkiben…
- Akkor ezek szerint én is tudnék olyan gyorsan ott teremni előtted mint ahogy te előttem? – tekintettem rá rosszban sántikálva.
- Azt is megállíthatnád hogy megmozduljak. – mondta és elcsodálkoztam – Megtennéd hogy … megmutatod milyen a varázsod színe? Vagy a tündéred nem tudnád még hívni?
- Honnan tudod hogy van tündérem? Neked is van?
- Igen van … és onnan tudom hogy Lexi hófehér, s fiatal lett. Nos akkor… ha nem is a tündéred, akkor varázsolnál egy kicsit?
- De ho…
- Csak csukd be a szemed és gondolj egy csodás pillanatra. – tudósított mielőtt feltettem volna a kérdést.
Bólintottam, s azt tettem amire kért. Erősen koncentráltam arra, ami először rámutatott arra, hogy varázsló vagyok… amikor egyre közelebb, és közelebb lépdeltem Lexihez, s felé nyújtottam a kezem… majd hozzáértem, s egy percet se várva megöleltem, beletúrtam a sörényébe, s becsuktam a szemem…
Úrrá lett rajtam az a borzongás, ami akkor, s szinte éreztem, mintha ott lennék.
- Valami nem jó… - rázott ki álmomból bácsikám. – Mire gondoltál?
- Lexire – nyitottam ki a szemem, s észrevettem hogy a kezeim úgy tartom ahogy visszaemlékeztem. Ettől el is pirultam s rögtön magam mellé erőltettem őket.
- Nem-nem… semmi baj. Ezzel a csápolással tudod előhozni a varázslatot, és éreztem is hogy majdnem sikerül de nem ment… ez nem elég boldog pillanat…
- Érdekes, nekem ez eddigi legboldogabb pillanatom.
- Valami másra gondolj akkor, az én varázsom is megbolondult már egy kicsit de ez nem elég, hogy kitörjön belőled a valódi éned. Gondolj valami olyanra, ami... amire a szíved összeszorul, mégis boldog pillanat… vágyódsz még mindig utána, és arra gondolsz bárcsak még egyszer megtörténne – utasított én pedig bólintottam ,s a szívem rögtön hevesen elkezdett verni amint rá gondoltam.
„Robin”
A paripa amint előrébb léptem hátrálni kezdett.
- Ne fél! Nem bántalak! – mondtam szelíden neki az igazságot, s szép lassan lépdeltem előre.
A paci eleinte hátrált, majd megállt amint mélyen a szemembe nézett.
Valami bizonyára megváltoztatta a véleményét. Lehajtotta a fejét s engedte hogy egyre közelebb legyek hozzá.
Mikor már csak karnyújtásnyira volt becsukta szemeit, s várta hogy hozzáérjek, viszont megálltam. Hirtelen óriási izgatottság tört rám, s nem tudtam hogy hol, s hogy érintsem meg először … azért mégiscsak eddig be volt zárva szegény … meg is támadhat ha úgy dönt.
Végül ő jött közelebb s szarvát gyengén hozzám simította.
Nem bírtam tovább magammal. Megöleltem, s úgy éreztem ez az egész jelenet varázslatos. Tényleg léteznek egyszarvúak.
Míg öleltem mindvégig csukva volt a szemem s csak azt éreztem mostantól ez a paripa hozzám tartozik, majd kinyitottam a szemem, s láttam hogy körülöttünk minden életre kelt.
Varázslat járt körül minket … olyan volt mint az arany por, de ez más volt… ezt valami irányította, valami kicsi lény , majd mikor teljesen körberepült minket, felrepült s megállt.
- Szia! – köszönt egy édes kicsi hang, majd elém repült.
Egy picike tündérféleség volt. Szőke haja, aranyos kis rózsaszín ruhácskája, s átlátszó szárnyai voltak amit alig tudtam észrevenni olyan gyorsan mozgott.
- Szia! – köszöntem vissza, s kinyújtottam a kezem hogy leszállhasson rá.
- Köszönöm szépen! Már elfáradtam… - mondta leülve a tenyeremre.
Közelebb húztam magamhoz hogy jobban szemügyre vehessem, majd mikor minden porcikáját végignéztem.. legalábbis amit láttam megszólaltam.
- Szóval te tényleg valami tündérféleség vagy?
- Igen! Cininek hívnak s mostantól Lexi és én a tieid vagyunk … de én nem lehetek folyton veled … csak tudósításként vagyok hogyha valami zűr van … mint valami szótár vagy ilyesmi … szóval én repültem is szia! Vigyázz rá és vidd ki egy kicsit mozogni had nyújtóztassa ki a lábait! – mondta s már el is tűnt mint.
- Szóval Lexi! – néztem a paripa szemébe aki bólintott egyet a fejével. – Nos akkor gyere menjünk! Vezettem ki börtönéből s engedelmesen jött utánam.
Amint kiértünk a börtönből lefeküdt. Nógattam hogy jöjjön de nem állt fel. Próbáltam eltolni, húzni a szarvánál fogva de makacsan csak feküdt a földön s várt.
Majd megértettem hirtelen hogy mit szeretnek.
Megsimogattam a hátát, s fenekemet óvatosan ráhelyeztem, s ráfeküdtem, kapaszkodtam a sörényébe. Végre szép lassan felállt, s én is felemelkedtem. Óvatosan, rám vigyázva baktatott fel a lépcsőn, majd a szarvával megbökte az ajtót, s átfordultunk a másik oldalra.
- A Fene! A kulcsot ott hagytam. – bosszúskodtam, s végignéztem az összes zsebem.
Lexi nyerített egyet s futásra készülődött.
- NEE!! Figyi!! Inkább visszamegyünk érte ok? Csak NEEEEEEEEEEEEEEE!!! – kiabáltam s elindult szélsebesen a zárt ajtó felé szarvát támadásba állítva majd csak egy reccsenést halottam hisz becsuktam a szemem míg ő csak úgy nekirohant az ajtónak.
Még mindig úgy kapaszkodtam belé mint gyermek az anyjába. Majd kinyitottam a szemem s vakított a világosság.
Lexi diadalittasan nyerített egyet s két lábra állt, amit én egy sikítással díjaztam, s azzal hogy csak jobban belekapaszkodtam a sörényébe.
- Ewer! – hallatszott bácsikám megkönnyebbült hangja s ijedtem felé néztem.
Unikornisom megérezte hogy a szívem egyre hevesebben dobog, s felé fordult engem védve.
- Nyugi Lex nem bántom! Csak féltem hogy nem jön ki onnan és hogy megijeszted! – jött lassan a közelünkbe a Lord s kecsesen ráhelyezte a tenyerét a paripám fejére. – Semmi baj! – suttogta s az unikornis mellém engedte a szörnyeteget.
Félve kapaszkodtam paripámba s az arcomat eltakartam. Nagyon remegtem, szinte görcsöt kaptam annyira féltem attól aki eddig védelmezett, de egyben hazudott nekem.
Gyengéden a vállamhoz ért s összehúztam magam. A remegés nem állt el, s még jobban féltem mint eddig.
- Kérlek ne félj tőlem! Nem bántalak! Sose tenném. – mondta szomorúan, s minden bátorságomat összeszedve leszálltam Lexiről.
Bácsikám lesegített, s mikor már két lábon álltam a földön erősen magához ölelt.
- Jaj te lány… bocsáss meg! Kérlek! – állát a fejemre helyezte, s az ölelése valahogy megnyugtatott.
- Miért nem mondtad el? Miért titkolóztál? – bújtam ki az öleléséből, s kérlelően, néztem rá.
- Nem akartam hogy téged is elveszítselek. – mondta, s nagyot sóhajtott – Gyere! Elmesélem mi történt anyáddal.
Indult el a szobája felé, ahonnan épp most szabadultam ki, s én is követtem.
Hátranéztem paripámra, aki csak egyhelyben állt és nézett.
- Lexit engedjétek ki egy kicsit a szabad levegőre. Megérdemli hogy futkározzon egy kicsit. – utasította Lord White Dannielt
- De nem fog elszökni?
- Nem hiszem Ewer. A gazdájától nem marad távol. Még ha csapdába is esik, az unikornis még ha bele is hal kiszabadul, csak hogy lássa még egyszer azt, aki felszabadította a rabságból, s megszelídítette.
Nagyot csodálkoztam. Nem is tudtam hogy ez ilyen komoly a dolog.
Mikor megfordult a titkos ajtó mád el is kezdte a történetét.
- Anyád… nagyon gyö… - megállt, s elcsodálkozott. – te rendet raktál miközben itt voltál? – nézett körbe, a csodálatos renden, s a szarvnak támaszkodva.
- Igen… remélem nem baj…
- Dehogy! Már igazán ráfért. – köszönte meg s a mancsát levette a szarvról – uppsz … ha megkérhetnélek a közeljövőben ezt ne tedd amit én tettem… ez a dísz anyád unikornisáé volt. Épphogy megtaláltuk a szerencsétlen állatot, de anyád sehol sem volt akkor már… na de ne szaladjunk ennyire előre… - mondta s elindult le a lépcsőn – Szóval… édesanyád a legszebb teremtmény volt eme birtokon. Imádta Rolfot, s paripáját Roxánát. Roxi valójában Lexi édesanyja volt. Szóval… Roxit… édesanyád találta az erdőn túl, s mikor visszajött hetekkel utána, miután bemerészkedett az ellenséges világba, már várandós volt veled. Édesapádról ezért nem hallottál soha… Lilien sosem beszélt az apádról, s mikor szóba jött mindig bezárkózott a szobádba. Majd mikor megszülettél, már aznap elmászkált a White határon túl. Roxána volt az aki téged hazahozott, aztán, mikor átlépte a határt lerogyott a földre s világra hozta Lexit, de őt már nem láthatta Lilian, ugyanis lován, nem ült rajta már. – mondta, s leült az íróasztalához.
- Várj… azt mondtad hogy megtaláltátok Roxit, nem hazajött.
- Igen… miután a kiscsikó megszületett, az idős paripa visszament gazdájáért, hisz mint mondtam, ők hűséges állatok. Lilianért merészkedtünk valójában, de csak roxit találtuk, egy dombtetőn kifeküdve, holtan.
Hosszú, gyászos csend lett úrrá a szobán. Viszont engem még mindig aggasztott valami, csak nem tudom hogy mi… a börtönre tekintettem, s közelebb lépdeltem. Mikor a ajtóhoz értem, megláttam azt az arany kulcsot, amit kis por barátom varázsolt át feleslegesen kulccsá… és éreztem… még van valami amit titkol előlem. Talán ez az egész történet az anyámról, de mégis éreztem hogy valami még van… valami amit még mindig eltitkol, s egy újabb ajtót kinyit…
- Mikor ide bejöttem… én is rátámaszkodtam arra a… szarvféleségre… aztán lerohantam a lépcsőn, s ehhez hasonló porfelhő követte végig az utamat – mutattam egy porkupacra a levegőben – és felemelt… repültem, majd végül, összeillesztett két kulcsdarabot a semmiért… Mi ez a levegőben? - fordultam bácsikám felé, az utolsó kérdésnél.
- Varázs. – válaszolta egyszerűen, s a szája széle fülig szökött, ami elég ritka jelenség.
- És… hogy értél elém olyan gyorsan… igaz ennek segítségével?!
- Igen… csak meg kell magad ismertetni velük, s örökké kísérik utadat … bizonyára már elég sokat tudsz erről az egészről. Belegondoltál már abba hogyha Blackék többségben vannak akkor miért nem támadnak ránk? – nézett rám érdeklődően, fél mosollyal az arcán.
- Nekik… nincs varázsuk?
- Nincs… mi vagyunk a mágia, ők a többség… szóval… egyszerűen ők az erő, mi a védelem…
Elgondolkoztam. Ez annyira ismerős. Robin azt kérdezte… van e egy madarunk… és nekik van egy oroszlánúk, nekünk meg egy kutyánk és egy varázserővel bíró lovunk… kellene még lenni egy kígyónak ha… igaz lenne az a történet amit annyiszor olvastam… el kéne olvasnom még egyszer hogy újból megértsem ezt az ügyet… emlékszem hogy valamelyik állat titkosan dolgozott, mégis mindenhol ott volt és elég népszerű is volt… akkor ezek szerint van egy kígyójuk is de.. ez mégsem lehet… a határon túl egyszer sem jutott eszembe a kígyó szó, s sziszegést sem hallottam sehol. De akkor… miért veszekszik ez a két család??
- Látom nagyon filózol valamin. – zavart meg bácsikám.
- Én… én csak… miért veszekedik ez a két család…
- Mit utáltam én annyira, mindig?
- A hangzavart evés közben, meg pihenőkor, meg amikor a közelünkben voltál… meg amikor a házban voltál… meg az udvaron…
- Nem erre gondoltam !! – mosolyodott el – Annak is története van, de az nem ide tartozik… - mély levegőt vett – Azt a könyvet azért égettem el mert attól féltem arra készülsz majd mit anyád… - bökte ki végül, s még jobban kíváncsivá tett mint eddig voltam – Lilien a szerelméhez ment vissza… mindketten abban reménykedtek, hogy ki tudják békíteni a két családot, s felőlünk ő döntött, viszont felőlük nem. Úgy gondolták ha végeznek anyáddal megszűnik a védelem, de én még itt maradtam és a hatalom rám szállt, mivel bátya voltam, s mivel te még túl kicsi voltál, nem rendelkeztél elég erővel, vagyis rendelkeztél de nem tudtad használni így rám hárult a védelem. Nagy csata volt… a farkasaink közül csak Rolf maradt, s Lex is kicsi volt még… Az apáddal nem tudom mi lett… szerintem kivégezték, amint megkicsinyítettük a létszámukat, s tudtommal az ő uralkodójuk is meg halt, de erejüket látva, látszik hogy új, megfontoltabb uralkodóval állunk szembe, és nincs szükség rá hogy most téged is elveszítsünk… Mint látod, már alig maradt por, elég kevéske van, én minden nap próbálom többszőrösíteni, hogy a láthatatlan falat erősítsük, de nem sok erőm van már.
- De miért nem kértél meg engem? Hisz mint mondtad nekem van elég erőm..
- Oh az nem kifejezés… - vágott bele a mondatomba – több van mint amit én eltudnék képzelni… a gyerekeknek mindig nő az erejük.. legalábbis a naplókba azt írták hogy „újból nőtt az erőm, s most már megpróbálhatom ezt meg azt … stb…” Akkoriban tanították a gyerekeket, s bár nem érzed, benned több erő van mint akkoriban bárkiben…
- Akkor ezek szerint én is tudnék olyan gyorsan ott teremni előtted mint ahogy te előttem? – tekintettem rá rosszban sántikálva.
- Azt is megállíthatnád hogy megmozduljak. – mondta és elcsodálkoztam – Megtennéd hogy … megmutatod milyen a varázsod színe? Vagy a tündéred nem tudnád még hívni?
- Honnan tudod hogy van tündérem? Neked is van?
- Igen van … és onnan tudom hogy Lexi hófehér, s fiatal lett. Nos akkor… ha nem is a tündéred, akkor varázsolnál egy kicsit?
- De ho…
- Csak csukd be a szemed és gondolj egy csodás pillanatra. – tudósított mielőtt feltettem volna a kérdést.
Bólintottam, s azt tettem amire kért. Erősen koncentráltam arra, ami először rámutatott arra, hogy varázsló vagyok… amikor egyre közelebb, és közelebb lépdeltem Lexihez, s felé nyújtottam a kezem… majd hozzáértem, s egy percet se várva megöleltem, beletúrtam a sörényébe, s becsuktam a szemem…
Úrrá lett rajtam az a borzongás, ami akkor, s szinte éreztem, mintha ott lennék.
- Valami nem jó… - rázott ki álmomból bácsikám. – Mire gondoltál?
- Lexire – nyitottam ki a szemem, s észrevettem hogy a kezeim úgy tartom ahogy visszaemlékeztem. Ettől el is pirultam s rögtön magam mellé erőltettem őket.
- Nem-nem… semmi baj. Ezzel a csápolással tudod előhozni a varázslatot, és éreztem is hogy majdnem sikerül de nem ment… ez nem elég boldog pillanat…
- Érdekes, nekem ez eddigi legboldogabb pillanatom.
- Valami másra gondolj akkor, az én varázsom is megbolondult már egy kicsit de ez nem elég, hogy kitörjön belőled a valódi éned. Gondolj valami olyanra, ami... amire a szíved összeszorul, mégis boldog pillanat… vágyódsz még mindig utána, és arra gondolsz bárcsak még egyszer megtörténne – utasított én pedig bólintottam ,s a szívem rögtön hevesen elkezdett verni amint rá gondoltam.
„Robin”
8. Búvóhely
Bizonyára álomba sírhattam magam.
Rolfot öleltem, amikor felkeltem, s be sem takaróztam. Csak feküdtem keresztben az ágyon.
Felálltam, nyújtózkodtam egy nagyot, s indulhatott is a nap.
Rolf is felkelt az ágyamról, ami valójában tilos lenne, de nem érdekelt.
Elbújtam a szekrényemben, mint mindig, de nem találtam semmi normális ruhát rögtön, mert kaparászást hallottam az ajtóm felől, odanéztem, s kis barátom kaparászta az ajtót, és kiskutyaszemekkel nézett fel rám.
- Máris mehetünk!! Csak felveszek valamit!! – mondtam és újból bebújtam a gardróbba.
Kivettem egy tisztes göncöt, felvettem magamra nagy nehezen, a vörös szalagot a derekamra kötöttem, majd megformáltam normálisan a hajamat, s a ruhához, illő kalaphoz felfogtam.
- Mehetünk!! – értesítettem kutyusom miközben belegyömöszöltem a lábam egy piros kis topánkába, ami a ruhától nem is látszott.
Kinyitottam az ajtót s Rolf már rohant is előre.
„Nem várt meg de kit izgat?! A toronyból úgyse tudok megszökni.”
Letipegtem a földszintre s a konyha felé vettem az irányt.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte bácsikám felállva az asztaltól.
Nem válaszoltam, csak leültem a helyemre szó nélkül.
- Szia bogárkám!! - lépett be Miss. Haynes is az ebédlőbe.
- Jó reggelt! – köszöntöttem dadámat, és hozzákezdtem az omletthez.
Bácsikám is helyet foglalt, s folytatta eme reggeli étkezést.
Egész reggeli idő alatt teljesült bácsikám nagy álma.
Meg se mukkant senki. Még a szakácsunk is szokásos szakács módjára mozgott. Nem volt annyira feldobva, de mi sem.
Én ridegen turkáltam a reggelim körül de egy falat sem ment le a torkomon.
Végül meguntam a nézelődést és úgy döntöttem kimegyek a kertbe Rolfal játszani.
Eltoltam magamtól a tányért de úgy hogy ment vele a terítő is majd kijjebb toltam magam a székkel s a lába jó hangosan súrolta a fa padlót.
Az ezüstvillát, ami a kezemben maradt beledobtam a tányérba majd a készenlétben álló Danniel elé lépdeltem, és kényesen megkérdeztem:
- Héh te legalább képes lennél a boldogságomban járni és kikísérni az udvarra, hogy az egyetlen barátommal, aki ebben a házban lakik egy, kicsit játszhassak, ha már egyedül nem szabad kimennem, mert talán ki tudja, megszökök és lefejeztetem magam a Dark népséggel?!
Bácsikám rám nézett elcsodálkozva megint és én is rá pillantottam szemrehányóan, hogy tudja ez a hangnem valójában neki szólt.
- Egyetlen barátod? – kérdezte sértődötten Danniel.
- Jól van, akkor úgy fogalmazok, hogy attól az embertől akarok távol maradni, akit ki nem állhatok! – mondtam ki az igazságot haragosan.
- Na de hölgyem! – termett hirtelen mellettem Lord White és erősen megragadta a karomat.
„De hiszen az előbb az asztalnál ült!” Néztem rá rémülten.
- Nem akarok neked rosszat, hidd el!! Csak meg akarunk védeni! Anyád is elcsatangolt és sosem tért haza!! Nem akarlak téged is elveszíteni!! – nézett rám kétségbeesetten.
A kezemet kitéptem a kezei közül s úgy álltam előtte, mintha egy gyilkossal állnék szemben.
Remegett a kezem a szívem pedig a torkomban dobogott eszeveszettül.
A légzésem is lassabb lett… mintha ugyanaz lenne, mint amikor először találkoztam Leonnal.
Pislogás nélkül meredtem rá s ő is rám, de az ő tekintetében nem látszott már semmi megbánás.
Megfordultam hirtelen és az ajtó felé vettem az irányt futottam, ahogy csak bírtam s a lépcsőket is hármasával vettem. Már azt hittem megmenekültem, amikor a kilincs felé nyúltam de bácsikám előttem termett a semmiből.
- Nem hagyhatod el a házat!!
Egyre szaporábban vettem a levegőt majd megfordultam hogy a másik irányba meneküljek, hogy elbújjak a kastély valamelyik szegletébe. Elfutottam a nyugati szárny mellett és mentem volna be a zeneteremben, de bácsikám újból előttem termett.
- Kérlek hallgass meg!
Elkezdtem futni a tanulószobához és már fordítottam is el a kilincset de, a karomat megfogta és leerőltette róla.
- Ne félj tőlem!! Nem tudnálak bántani!! Kérlek!! – mondta szomorúan, de nem hittem neki.
Kiszabadítottam a kezem és megpróbáltam megint ugyanabba az irányba, amibe először próbálkoztam, viszont amikor a nyugati szárny mellett voltam, már akkor láttam, hogy ott van a bejárati ajtóban.
Idegesen körülnéztem, hol próbálhatnám meg megint, s oly sok év után megint megpróbálkoztam a titkos ajtóval s kattant egyet!
Hihetetlen gyorsasággal kinyitottam s behúztam magam után az ajtót.
Még épp időben kulcsra zártam, s hallottam, ahogy bácsikám majd betöri az ajtót, úgy ütögeti és próbálgatja nyitogatni a zárat de, nem megy neki.
Kivettem a kulcsokat és elraktam.
Rémülten tekintettem az ajtó felé, ami még mozgott bácsikám haragjától és szinte sírtam annyira ijedt voltam, hogy mi vár rám, ha sikerül betörnie.
Apró léptekkel hátráltam még neki nem mentem valami simának a hátam mögött.
Hátrafordultam és egy hatalmas szekrény hátoldala állt előttem.
- Ewer kérlek!! Gyere ki mielőtt bajod, esik!! Halod!! Engedj be, nem bántalak!! Sőt senki se bánt!! Elmehetsz egyedül is ki a kertbe!! Ugyanúgy lesz, mint régen!! Csak kérlek, gyere ki onnan!! És a szekrényhez ne nyúlj, kérlek!! Csak gyere ide és fordítsd el a kulcsot!! Megmagyarázok mindent!!
Nem hittem neki. És már csak azért is hozzányúltam ahhoz a szekrényhez.
Ráhelyeztem a tenyeremet majd egy óriásit sikítottam és az utolsó hang, amit e világból hallottam az Lord White csalódott ordítása.
A szekrény megfordult. Egy titkos ajtó volt.
Most már sokkal világosabb volt, mint az előbb mivel ahova az előbb be voltam zárva nem volt más csak sötétség.
Nem mertem megfordulni, csak a szemem sarkából láttam, hogy két óriási könyvespolc helyezkedik el e mellett a titkos ajtó mellett. Lassan megint hátráltam hogy jobban lássam milyen magas eme könyves szekrényféleség.
Valami megszúrt hátulról s megfordultam.
Különleges arany por szállt a levegőben, s tökéletesen követték egymást, csodás formákat alkotva.
Mintha saját maguk irányították volna, hogy hova menjenek és ez így is volt.
Mindent csupa könyv borított. Könyvek hada állt egymás mellett s különleges tervrajzféleségeket láttam egy óriási íróasztalon ahol minden volt csak rend nem.
Mellettem két lépcsősor helyezkedett el amik körbeölelték eme hatalmas szobát.
Megnéztem, min támaszkodok s egy unikornis szarvával, találkoztam össze, ami hófehéren csillogott.
- Bizonyára ez szúrt meg. – állapítottam meg s mondtam ki hangosan.
Jobb oldalra pillantottam s pimaszan elmosolyodtam.
Elindultam a lépcső felé s lassan kecsesen ráhelyeztem a kezemet a korlátra, ami arannyal volt beborítva. Sőt!! Talán tényleg aranyból is volt.
Nagy levegőt vettem s leléptem az első lépcsőfokon. Szép lassan terveztem lemenni, mint ahogy a hercegnők szokták de, nem bírtam megállni, hogy ne nevetve kisgyerekmódjára rohanjak le az íróasztalhoz kíváncsiskodni, s így hát óriásit sikítottam s boldogan vettem hármasával a fokokat.
Egy kupac arany por egy kishölgyet formált s kíváncsian fordult felém. Nem volt szeme de láttam rajta hogy kíváncsi. Mikor leléptem az utolsó lépcsőfokot is mellém repült s elkezdett integetni mosolyogva. A szemét talán nem láthattam de, pofiján látszott hogy mosolyog.
Körülsuhant s hirtelen felrepült előttem s boldogan elkezdett repdesni mindenhova, majd újból visszatért hozzam és körbevettek.
A lábam elemelkedett a talajtól. Kissé megijedtem hisz nem tudtam semmibe kapaszkodni de, bíztam ebben a micsodában.
Körbevitt a könyvtáron. Úgy éreztem magam, mint Wendy a Pán Péterből.
Valami ilyesmi lehetett biztosan az-az érzés, amit ő átélt.
Hihetetlen boldog voltam.
„Repülök!! Ezt el sem hiszem.”
Majd mikor szétnéztem a por elvitt egy ketrechez, ami a hatalmas asztal előtt állt, s ami a lépcső alatt rejtőzött.
A rácsok mögött semmit nem láttam, csak sötétséget.
Majd megvillant odabent egy kis ezüst fény. Hátra hőköltem, aztán pedig közelebb mentem a rácsokhoz s két vasrudat markoltam meg.
Hallottam, ahogy jön felém valami a sötétségből, s lassan láttam is.
- Egy fehér paripa. – állapítottam meg.
Közelebb jött s óriásit csodálkoztam.
- Jesszus!! Egy egyszarvú!! – meredtem rá boldogan s végignéztem rajta.
Még nem volt elég közel hogy elérjem, de minden vágyam az volt hogy megsimogassam.
- Gyere ide szépen!! – hívtam, s benyúltam a rácsok között s csettintgettem, integettem neki.
Félve elindult felém. Már majdnem elértem, de közelebb nem, mert jönni. Csak megnézte, mi van a kezemben s eddig jött.
Láttam, rajta hogy már hiába próbálkozok, úgyse fogom tudni megérinteni.
Csalódottan visszahúztam a kezemet, s ő is visszaügetett a sötétségbe.
Szomorúan eltávolodtam a ketrectől, majd elkezdtem pakolászni az asztalon… ha már nincs más dolgom, na meg kíváncsi is voltam mit rejt bácsikám irodája.
Összehajtogattam a rajzokat, amiket nem értettem de nem is érdekeltek, hogy miért vannak, s letettem őket egy kupacba.
- Ezeknek van helyük?? – vettem kezembe egy könyvet s a porlány bólogatott.
Kivette a kezemből és felrepült, helyére vitte.
Kezembe vettem még egyet, viszont ez nagyon réginek tűnt. Belelapoztam s kézírásos volt.
Az első oldalra ki volt írva az a szöveg, ami arra késztetett, hogy ezt a példányt félretegyem.
Majd újból megmarkoltam egy kupac könyvet, amik nem érdekeltek és felemeltem még mindig az asztalra tartva a szemem, s elvették a kezemből.
Rámosolyogtam, a lánykára s viszonozta mosolyom, majd újból vissza a munkához.
Mindenfélét találtam ezen az asztalon mire készen lettem. Igazi kincsesláda gyűlt össze.
Aranyórák, tollak, egy liter tinta volt legalább, aranyláncok, fülbevalók és egyéb értékes dolog, a számtalan naplóval együtt, amit ötösével felpakoltam a baloldalra. Volt belőle vagy 30 db. És rajzokból is megszámlálhatatlan mennyiség gyűlt össze.
Elkezdtem nézegetni a festményeket, amiket úgyszintén különválogattam.
Egy csodás nő állt minden képen. Vörös haja lángként lobogott a szélben, ahogy ábrázolták, s feltűnt egy másik nő is néhány képen. Fekete haja az éjszakához hasonlított de szeme… életet sugárzott.
Olyan ismerős volt. Mintha már láttam volna valahol, de nem ugrott be. Nem akart eszembe jutni pedig éreztem minden porcikámban, hogy ismerem.
Annyira idegesített, ahogy rám néz a képeken keresztül, s mégsem tudom ki, hogy inkább félretettem a rajzokat és neki kezdtem a kacatokat nézegetni.
Rengeteg kulcsot találtam. És mind másmilyen volt.
Volt, ami szívet formált, s volt mi egy madártollat, de közönséges kulcsok is akadtak és megannyi töröttet is találtam.
Belemerültem a nézegetésbe, s megijedtem a hirtelen kopogás hallatán, de csak a fiatal unikornis volt.
Közelebb jött a rácsokhoz, kidugta a szarvát s rám nézett kérlelően.
- Mit szeretnél? – álltam fel hirtelen s hátrált hogy kivegyek a rács közül a szarvát, majd elindult jobbra.
Észrevettem egy óriási lakatot, ami a börtöne zára volt.
Felcsillant a szemem s elindultam a lakat felé ruhám nagyobb zsebébe gyömöszölve az összes kulcsot.
Elkezdtem próbálgatni mindet, de egyik se volt jó… már csak a törött kulcsok maradtak.
Csalódottan vettem a kezembe két különböző félt. Letérdeltem a földre s elkezdtem kirakózni.
Minden résznek megvolt a párja de fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy sikerüljön elfordítani a zárt.
Szomorúan néztem rájuk, a porlány pedig engem nézett.
Majd felemelkedett s fentről a kulcsokra zuhant, amik hirtelen összeforrtak.
- Köszönöm! – hálálkodtam barátomnak, aki a kulcsokba veszett, majd felvettem őket s azokat is kipróbáltam. - Semmi! Ez nem lehet igaz!! Kell egy kulcs, ami nyitja ezt a zárt!! Nem lehetsz örökké bezárva! – mondtam kétségbeesetten a lónak s ő bizalmasan tekintett felém.
Ekkor beugrott, hogy van még egy kulcs.
Elővettem a bejárati ajtó kulcsát. Majd azt illesztettem be a lakatba.
Rolfot öleltem, amikor felkeltem, s be sem takaróztam. Csak feküdtem keresztben az ágyon.
Felálltam, nyújtózkodtam egy nagyot, s indulhatott is a nap.
Rolf is felkelt az ágyamról, ami valójában tilos lenne, de nem érdekelt.
Elbújtam a szekrényemben, mint mindig, de nem találtam semmi normális ruhát rögtön, mert kaparászást hallottam az ajtóm felől, odanéztem, s kis barátom kaparászta az ajtót, és kiskutyaszemekkel nézett fel rám.
- Máris mehetünk!! Csak felveszek valamit!! – mondtam és újból bebújtam a gardróbba.
Kivettem egy tisztes göncöt, felvettem magamra nagy nehezen, a vörös szalagot a derekamra kötöttem, majd megformáltam normálisan a hajamat, s a ruhához, illő kalaphoz felfogtam.
- Mehetünk!! – értesítettem kutyusom miközben belegyömöszöltem a lábam egy piros kis topánkába, ami a ruhától nem is látszott.
Kinyitottam az ajtót s Rolf már rohant is előre.
„Nem várt meg de kit izgat?! A toronyból úgyse tudok megszökni.”
Letipegtem a földszintre s a konyha felé vettem az irányt.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte bácsikám felállva az asztaltól.
Nem válaszoltam, csak leültem a helyemre szó nélkül.
- Szia bogárkám!! - lépett be Miss. Haynes is az ebédlőbe.
- Jó reggelt! – köszöntöttem dadámat, és hozzákezdtem az omletthez.
Bácsikám is helyet foglalt, s folytatta eme reggeli étkezést.
Egész reggeli idő alatt teljesült bácsikám nagy álma.
Meg se mukkant senki. Még a szakácsunk is szokásos szakács módjára mozgott. Nem volt annyira feldobva, de mi sem.
Én ridegen turkáltam a reggelim körül de egy falat sem ment le a torkomon.
Végül meguntam a nézelődést és úgy döntöttem kimegyek a kertbe Rolfal játszani.
Eltoltam magamtól a tányért de úgy hogy ment vele a terítő is majd kijjebb toltam magam a székkel s a lába jó hangosan súrolta a fa padlót.
Az ezüstvillát, ami a kezemben maradt beledobtam a tányérba majd a készenlétben álló Danniel elé lépdeltem, és kényesen megkérdeztem:
- Héh te legalább képes lennél a boldogságomban járni és kikísérni az udvarra, hogy az egyetlen barátommal, aki ebben a házban lakik egy, kicsit játszhassak, ha már egyedül nem szabad kimennem, mert talán ki tudja, megszökök és lefejeztetem magam a Dark népséggel?!
Bácsikám rám nézett elcsodálkozva megint és én is rá pillantottam szemrehányóan, hogy tudja ez a hangnem valójában neki szólt.
- Egyetlen barátod? – kérdezte sértődötten Danniel.
- Jól van, akkor úgy fogalmazok, hogy attól az embertől akarok távol maradni, akit ki nem állhatok! – mondtam ki az igazságot haragosan.
- Na de hölgyem! – termett hirtelen mellettem Lord White és erősen megragadta a karomat.
„De hiszen az előbb az asztalnál ült!” Néztem rá rémülten.
- Nem akarok neked rosszat, hidd el!! Csak meg akarunk védeni! Anyád is elcsatangolt és sosem tért haza!! Nem akarlak téged is elveszíteni!! – nézett rám kétségbeesetten.
A kezemet kitéptem a kezei közül s úgy álltam előtte, mintha egy gyilkossal állnék szemben.
Remegett a kezem a szívem pedig a torkomban dobogott eszeveszettül.
A légzésem is lassabb lett… mintha ugyanaz lenne, mint amikor először találkoztam Leonnal.
Pislogás nélkül meredtem rá s ő is rám, de az ő tekintetében nem látszott már semmi megbánás.
Megfordultam hirtelen és az ajtó felé vettem az irányt futottam, ahogy csak bírtam s a lépcsőket is hármasával vettem. Már azt hittem megmenekültem, amikor a kilincs felé nyúltam de bácsikám előttem termett a semmiből.
- Nem hagyhatod el a házat!!
Egyre szaporábban vettem a levegőt majd megfordultam hogy a másik irányba meneküljek, hogy elbújjak a kastély valamelyik szegletébe. Elfutottam a nyugati szárny mellett és mentem volna be a zeneteremben, de bácsikám újból előttem termett.
- Kérlek hallgass meg!
Elkezdtem futni a tanulószobához és már fordítottam is el a kilincset de, a karomat megfogta és leerőltette róla.
- Ne félj tőlem!! Nem tudnálak bántani!! Kérlek!! – mondta szomorúan, de nem hittem neki.
Kiszabadítottam a kezem és megpróbáltam megint ugyanabba az irányba, amibe először próbálkoztam, viszont amikor a nyugati szárny mellett voltam, már akkor láttam, hogy ott van a bejárati ajtóban.
Idegesen körülnéztem, hol próbálhatnám meg megint, s oly sok év után megint megpróbálkoztam a titkos ajtóval s kattant egyet!
Hihetetlen gyorsasággal kinyitottam s behúztam magam után az ajtót.
Még épp időben kulcsra zártam, s hallottam, ahogy bácsikám majd betöri az ajtót, úgy ütögeti és próbálgatja nyitogatni a zárat de, nem megy neki.
Kivettem a kulcsokat és elraktam.
Rémülten tekintettem az ajtó felé, ami még mozgott bácsikám haragjától és szinte sírtam annyira ijedt voltam, hogy mi vár rám, ha sikerül betörnie.
Apró léptekkel hátráltam még neki nem mentem valami simának a hátam mögött.
Hátrafordultam és egy hatalmas szekrény hátoldala állt előttem.
- Ewer kérlek!! Gyere ki mielőtt bajod, esik!! Halod!! Engedj be, nem bántalak!! Sőt senki se bánt!! Elmehetsz egyedül is ki a kertbe!! Ugyanúgy lesz, mint régen!! Csak kérlek, gyere ki onnan!! És a szekrényhez ne nyúlj, kérlek!! Csak gyere ide és fordítsd el a kulcsot!! Megmagyarázok mindent!!
Nem hittem neki. És már csak azért is hozzányúltam ahhoz a szekrényhez.
Ráhelyeztem a tenyeremet majd egy óriásit sikítottam és az utolsó hang, amit e világból hallottam az Lord White csalódott ordítása.
A szekrény megfordult. Egy titkos ajtó volt.
Most már sokkal világosabb volt, mint az előbb mivel ahova az előbb be voltam zárva nem volt más csak sötétség.
Nem mertem megfordulni, csak a szemem sarkából láttam, hogy két óriási könyvespolc helyezkedik el e mellett a titkos ajtó mellett. Lassan megint hátráltam hogy jobban lássam milyen magas eme könyves szekrényféleség.
Valami megszúrt hátulról s megfordultam.
Különleges arany por szállt a levegőben, s tökéletesen követték egymást, csodás formákat alkotva.
Mintha saját maguk irányították volna, hogy hova menjenek és ez így is volt.
Mindent csupa könyv borított. Könyvek hada állt egymás mellett s különleges tervrajzféleségeket láttam egy óriási íróasztalon ahol minden volt csak rend nem.
Mellettem két lépcsősor helyezkedett el amik körbeölelték eme hatalmas szobát.
Megnéztem, min támaszkodok s egy unikornis szarvával, találkoztam össze, ami hófehéren csillogott.
- Bizonyára ez szúrt meg. – állapítottam meg s mondtam ki hangosan.
Jobb oldalra pillantottam s pimaszan elmosolyodtam.
Elindultam a lépcső felé s lassan kecsesen ráhelyeztem a kezemet a korlátra, ami arannyal volt beborítva. Sőt!! Talán tényleg aranyból is volt.
Nagy levegőt vettem s leléptem az első lépcsőfokon. Szép lassan terveztem lemenni, mint ahogy a hercegnők szokták de, nem bírtam megállni, hogy ne nevetve kisgyerekmódjára rohanjak le az íróasztalhoz kíváncsiskodni, s így hát óriásit sikítottam s boldogan vettem hármasával a fokokat.
Egy kupac arany por egy kishölgyet formált s kíváncsian fordult felém. Nem volt szeme de láttam rajta hogy kíváncsi. Mikor leléptem az utolsó lépcsőfokot is mellém repült s elkezdett integetni mosolyogva. A szemét talán nem láthattam de, pofiján látszott hogy mosolyog.
Körülsuhant s hirtelen felrepült előttem s boldogan elkezdett repdesni mindenhova, majd újból visszatért hozzam és körbevettek.
A lábam elemelkedett a talajtól. Kissé megijedtem hisz nem tudtam semmibe kapaszkodni de, bíztam ebben a micsodában.
Körbevitt a könyvtáron. Úgy éreztem magam, mint Wendy a Pán Péterből.
Valami ilyesmi lehetett biztosan az-az érzés, amit ő átélt.
Hihetetlen boldog voltam.
„Repülök!! Ezt el sem hiszem.”
Majd mikor szétnéztem a por elvitt egy ketrechez, ami a hatalmas asztal előtt állt, s ami a lépcső alatt rejtőzött.
A rácsok mögött semmit nem láttam, csak sötétséget.
Majd megvillant odabent egy kis ezüst fény. Hátra hőköltem, aztán pedig közelebb mentem a rácsokhoz s két vasrudat markoltam meg.
Hallottam, ahogy jön felém valami a sötétségből, s lassan láttam is.
- Egy fehér paripa. – állapítottam meg.
Közelebb jött s óriásit csodálkoztam.
- Jesszus!! Egy egyszarvú!! – meredtem rá boldogan s végignéztem rajta.
Még nem volt elég közel hogy elérjem, de minden vágyam az volt hogy megsimogassam.
- Gyere ide szépen!! – hívtam, s benyúltam a rácsok között s csettintgettem, integettem neki.
Félve elindult felém. Már majdnem elértem, de közelebb nem, mert jönni. Csak megnézte, mi van a kezemben s eddig jött.
Láttam, rajta hogy már hiába próbálkozok, úgyse fogom tudni megérinteni.
Csalódottan visszahúztam a kezemet, s ő is visszaügetett a sötétségbe.
Szomorúan eltávolodtam a ketrectől, majd elkezdtem pakolászni az asztalon… ha már nincs más dolgom, na meg kíváncsi is voltam mit rejt bácsikám irodája.
Összehajtogattam a rajzokat, amiket nem értettem de nem is érdekeltek, hogy miért vannak, s letettem őket egy kupacba.
- Ezeknek van helyük?? – vettem kezembe egy könyvet s a porlány bólogatott.
Kivette a kezemből és felrepült, helyére vitte.
Kezembe vettem még egyet, viszont ez nagyon réginek tűnt. Belelapoztam s kézírásos volt.
Az első oldalra ki volt írva az a szöveg, ami arra késztetett, hogy ezt a példányt félretegyem.
Majd újból megmarkoltam egy kupac könyvet, amik nem érdekeltek és felemeltem még mindig az asztalra tartva a szemem, s elvették a kezemből.
Rámosolyogtam, a lánykára s viszonozta mosolyom, majd újból vissza a munkához.
Mindenfélét találtam ezen az asztalon mire készen lettem. Igazi kincsesláda gyűlt össze.
Aranyórák, tollak, egy liter tinta volt legalább, aranyláncok, fülbevalók és egyéb értékes dolog, a számtalan naplóval együtt, amit ötösével felpakoltam a baloldalra. Volt belőle vagy 30 db. És rajzokból is megszámlálhatatlan mennyiség gyűlt össze.
Elkezdtem nézegetni a festményeket, amiket úgyszintén különválogattam.
Egy csodás nő állt minden képen. Vörös haja lángként lobogott a szélben, ahogy ábrázolták, s feltűnt egy másik nő is néhány képen. Fekete haja az éjszakához hasonlított de szeme… életet sugárzott.
Olyan ismerős volt. Mintha már láttam volna valahol, de nem ugrott be. Nem akart eszembe jutni pedig éreztem minden porcikámban, hogy ismerem.
Annyira idegesített, ahogy rám néz a képeken keresztül, s mégsem tudom ki, hogy inkább félretettem a rajzokat és neki kezdtem a kacatokat nézegetni.
Rengeteg kulcsot találtam. És mind másmilyen volt.
Volt, ami szívet formált, s volt mi egy madártollat, de közönséges kulcsok is akadtak és megannyi töröttet is találtam.
Belemerültem a nézegetésbe, s megijedtem a hirtelen kopogás hallatán, de csak a fiatal unikornis volt.
Közelebb jött a rácsokhoz, kidugta a szarvát s rám nézett kérlelően.
- Mit szeretnél? – álltam fel hirtelen s hátrált hogy kivegyek a rács közül a szarvát, majd elindult jobbra.
Észrevettem egy óriási lakatot, ami a börtöne zára volt.
Felcsillant a szemem s elindultam a lakat felé ruhám nagyobb zsebébe gyömöszölve az összes kulcsot.
Elkezdtem próbálgatni mindet, de egyik se volt jó… már csak a törött kulcsok maradtak.
Csalódottan vettem a kezembe két különböző félt. Letérdeltem a földre s elkezdtem kirakózni.
Minden résznek megvolt a párja de fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy sikerüljön elfordítani a zárt.
Szomorúan néztem rájuk, a porlány pedig engem nézett.
Majd felemelkedett s fentről a kulcsokra zuhant, amik hirtelen összeforrtak.
- Köszönöm! – hálálkodtam barátomnak, aki a kulcsokba veszett, majd felvettem őket s azokat is kipróbáltam. - Semmi! Ez nem lehet igaz!! Kell egy kulcs, ami nyitja ezt a zárt!! Nem lehetsz örökké bezárva! – mondtam kétségbeesetten a lónak s ő bizalmasan tekintett felém.
Ekkor beugrott, hogy van még egy kulcs.
Elővettem a bejárati ajtó kulcsát. Majd azt illesztettem be a lakatba.
7. Emlékek
Ewer Szemszöge:
Mikor már nagyon az erdő szélén jártunk Leon megállt, s lefeküdt.
Tudtam hogy csak eddig jöhet.
Leszálltam róla, majd megsimogattam a fejét és tovább követtem gyalog bácsikámat.
Lógó orral baktattam utána, s néha-néha felnéztem rá.
Majd ő is leszállt Rolfról, s a segítségemet elfogadta.
Azt hittem hogy a kezemet félre löki, de nem. Mikor földet ért a lába erősen a tenyerei közé fogta a kezem, s mélyen a szemembe nézett.
- Ewer!! Többet Soha, De soha nem mehetsz túl a White határon megértetted? Annyira aggódtam hogy mi lesz veled!! Azt hittem itt a vég … még szerencse hogy ... – állt meg hirtelen majd folytatta egy egészen kínos kérdéssel - Honnan ismered azokat a fiúkat?
- Nos… - kerestem a szavakat de nem tudtam hazudni – egyszer … hallottam egy nőt énekelni míg azt a tragikus történetet olvastam … és az erdő felől jött … Én csak … - elcsuklott a hangom. Féltem hogy nem érti meg – és muszáj volt oda mennem hívott a hang , mintha azt akarta volna hogy találkozzak vele. Aztán megláttam és … - nem tudtam végleg folytatni. Fogalmam se volt hogy mit érzek most Robin iránt.
Bácsikám bólintott majd elengedte a kezem, s továbbment. Én illedelmesen követtem a földet bámulva, s elgondolkozva a történteken.
Emlékszem… láttam az arcát. És eléggé szomorú volt. Csak lógatta az orrát s közben a bácsikámra figyelt… viszont éreztem hogy rajtam többet tartja a szemét mint rajta.
Dimitri pedig … egyszerűen helyes srác.. ő is nagyon kedvesnek és illedelmesnek látszik így első látásra, és az is… az a kézfogás…
Bevillant egy lehetetlen gondolat amin elmosolyogtam.
Talán Robin féltékeny lett volna hogy olyan jól éreztem magam Dimitrivel?
Elkuncogtam magam, mire a bácsikám megállt és felém fordult.
- Mi olyan nevetséges?
- Oh… csak elgondolkoztam.
Újból elindult. Mintha mit se mondtam volna.
Mikor beléptünk a házba Miss. Haynes óriási örömmel ölelt meg és a vállamon kezdett el zokogni.
- Jaj kedveském!! Te meg hol a csudában voltál? És hogyhogy ilyen koszos vagy? Mi történt? – fordult hirtelen Lord Whitehoz,ki rám nézett fennkölten, s így felelt.
- Semmi említésre méltó. Viszont a kisasszony indulhat felfelé a szobájába és felnőtti felügyelet nélkül nem hagyhatja el a házat. – jelentette ki szigorúan, majd tovább ment az ő szobájához.
Csalódottan nagy levegőt vettem s a padlót kezdtem el nézegetni, amit azt hittem soha többi nem látok viszont, majd a bútorokat, s végül Miss. Haynes mögött álló barátaimat.
- Na menj fel öltözni, nemsokára utánad megyek – kacsintott rám és feltessékelt a szobámba.
Szép lassan vettem a lépcsőfokokat. Mindent tüzetesen végignéztem, még a falak apró repedéseit is, s mikor beléptem szobámba nagy, nagy mély levegőt vettem hogy beszippanthassam az édes rózsa illatot.
Kecsesen átlibbentem a szekrényem felé, s kivettem egy alvó ruhácskát, majd leszaladtam a mosdóba.
Gyorsan megtisztítottam magam és már megint apró, törékeny virágnak éreztem magam.
Pizsamában szaladtam s léptem épp egy lépcsőfokot amikor Bácsikám hangja az én nevemet kiáltotta.
- Igen? – fordultam hátra félve.
- Gyere enni!! Biztosan éhes vagy. – mondta mintha mi sem történt volna.
- Nem! Nem vagyok éhes köszönöm szépen! Jó éjszakát! – mondtam, s már mentem is tovább.
Mikor beértem a szobámba rögtön lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Csak Robinon járt az eszem, és ami még mindig idegesít, az… amit nem mond el nekem Lord White.
„Mi történhetett ami miatt gyűlöljük egymást? És olyan sokan vannak… vajon miért nem támadnak meg ha mi csupán csak 6an vagyunk? És milyen főnixről beszélnek? Esküszöm mintha a regényemben élnék … „- gondolkodtam
Ekkor bevillant egy ötlet hogy talán valami választ kapok a könyvben.
Felálltam és elkezdtem keresni a könyvemet.
- Alice Csodaországban, Óz a nagy varázsló, Rómeó és Júlia … - mentem mindegyiken végig, de nem volt a helyen. Ezek mögött kell lenniük de nincs itt – Talán lent hagytam… - gondoltam s leszaladtam az előszobába.
A Bácsikám a jól megszokott helyén volt, a kályha tüze égett a papíroktól, Rolf pedig szomorúan figyelte, ahogy a tűz egyre jobban, s jobban megeszi a papírt.
- Nem láttad a … - megpillantottam egy képet a tűz között. Az a nő annyira ismerős volt… és az állatok is körülötte.
Elállt a lélegzetem és a könnyek fojtogattak.
- A könyvem!!! – kiáltottam fel és a arcomat elárasztotta a sós nedv, majd a földre rogytam, s összegubózva sírtam tovább a tűz előtt.
- - Muszáj volt! Többet nem olvashatod el azt a buta mesét. Csak rosszabb lettél mióta azt olvasgatod és ez a szökési merényleted volt az utolsó csepp! – mondta hidegen.
Könnyes szemeimet rá emeltem és haragos pillantást vetettem rá.
- Látni sem akarlak többet!! Egy hazug dög vagy semmi más!!! – ordítottam, s felrohantam a szobámba.
Bácsikám úgy nézett rám mint aki nem látott még dühös embert. Bár igaz… én még sosem voltam rá ennyire mérges.
Becsaptam magam mögött az ajtót és bezártam kulccsal. A kulcsot pedig benne hagytam és elfordítottam hogy ne tudjon bejönni, hisz a ház urának mindenhez kell valami olyan dolog ami nyitja az összes ajtót.
Ledobtam magam az ágyra, s úgy zokogtam tovább hason.
„Miért?? Miért kell ezt csinálnia? Hogy tehetett ilyet? Tudja jól hogy az a könyv az életem értelme. Semmi mást nem szerettem annyira még mint azt a mesét, ami talán valóság, de a valóságot úgy látszik sose tudom meg, hisz se ő, se a könyv nem árul el semmit most már. Nincs miből megtudnom az igazságot, és nincs kitől sem.”
„Nem hagyhatod el mostantól a házat őrizet nélkül!” – hangzottak a fejemben ezek a szavak, amik azt jelentik, hogy többé nem találkozom vele … soha, de soha többet.
A könnyek még jobban elkezdtek záporozni. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
„Neked nem kéne itt lenned!” „Menj vissza ahonnan jöttél!” „ Hogyhogy nem utállak? Meg sem kellett volna menti! Az apám most olyan büszke lenne Leora és rám... de mégsem. Mi ütött belém?” „Tőlünk csak félteni lehet mindent... inkább nekünk kellene félnünk tőletek.” „Többet ne lépd át a White határt!”
Robin szavai a fejemben egyre jobban és jobban vágták hozzám a fájdalmas sebeket.
Figyelmeztetett. Megvédett, s nem láthatom többé se őt, se Leót.
Kaparászást hallottam az ajtómnál.
- Hagy békén!!! Látni sem akarlak!! – üvöltöttem ki és meghallottam Rolf nyüszítését.
Felkapartam magam az ágyról s kinyitottam az ajtót. Egy kis rést nyitottam hogy be tudjon jönni. Legalább neki el tudok mondani mindent.
Aztán kopogást hallottam mielőtt leülhettem volna Rolf mellé az ágyamra.
- Hagyatok békén! – kiabáltam ki.
- Mi a baj kicsikém? – kérdezte Miss Haynes.
- Lord White! Most pedig hagy!! Egyedül akarok lenni Rolfal!! – zokogtam, s hallottam ahogy szomorúan elballag.
Megöleltem a kutyámat, és most már rajta sírtam, ő pedig velem nyüszített. Bizonyára ő is megszerette Robint.
Mikor már nagyon az erdő szélén jártunk Leon megállt, s lefeküdt.
Tudtam hogy csak eddig jöhet.
Leszálltam róla, majd megsimogattam a fejét és tovább követtem gyalog bácsikámat.
Lógó orral baktattam utána, s néha-néha felnéztem rá.
Majd ő is leszállt Rolfról, s a segítségemet elfogadta.
Azt hittem hogy a kezemet félre löki, de nem. Mikor földet ért a lába erősen a tenyerei közé fogta a kezem, s mélyen a szemembe nézett.
- Ewer!! Többet Soha, De soha nem mehetsz túl a White határon megértetted? Annyira aggódtam hogy mi lesz veled!! Azt hittem itt a vég … még szerencse hogy ... – állt meg hirtelen majd folytatta egy egészen kínos kérdéssel - Honnan ismered azokat a fiúkat?
- Nos… - kerestem a szavakat de nem tudtam hazudni – egyszer … hallottam egy nőt énekelni míg azt a tragikus történetet olvastam … és az erdő felől jött … Én csak … - elcsuklott a hangom. Féltem hogy nem érti meg – és muszáj volt oda mennem hívott a hang , mintha azt akarta volna hogy találkozzak vele. Aztán megláttam és … - nem tudtam végleg folytatni. Fogalmam se volt hogy mit érzek most Robin iránt.
Bácsikám bólintott majd elengedte a kezem, s továbbment. Én illedelmesen követtem a földet bámulva, s elgondolkozva a történteken.
Emlékszem… láttam az arcát. És eléggé szomorú volt. Csak lógatta az orrát s közben a bácsikámra figyelt… viszont éreztem hogy rajtam többet tartja a szemét mint rajta.
Dimitri pedig … egyszerűen helyes srác.. ő is nagyon kedvesnek és illedelmesnek látszik így első látásra, és az is… az a kézfogás…
Bevillant egy lehetetlen gondolat amin elmosolyogtam.
Talán Robin féltékeny lett volna hogy olyan jól éreztem magam Dimitrivel?
Elkuncogtam magam, mire a bácsikám megállt és felém fordult.
- Mi olyan nevetséges?
- Oh… csak elgondolkoztam.
Újból elindult. Mintha mit se mondtam volna.
Mikor beléptünk a házba Miss. Haynes óriási örömmel ölelt meg és a vállamon kezdett el zokogni.
- Jaj kedveském!! Te meg hol a csudában voltál? És hogyhogy ilyen koszos vagy? Mi történt? – fordult hirtelen Lord Whitehoz,ki rám nézett fennkölten, s így felelt.
- Semmi említésre méltó. Viszont a kisasszony indulhat felfelé a szobájába és felnőtti felügyelet nélkül nem hagyhatja el a házat. – jelentette ki szigorúan, majd tovább ment az ő szobájához.
Csalódottan nagy levegőt vettem s a padlót kezdtem el nézegetni, amit azt hittem soha többi nem látok viszont, majd a bútorokat, s végül Miss. Haynes mögött álló barátaimat.
- Na menj fel öltözni, nemsokára utánad megyek – kacsintott rám és feltessékelt a szobámba.
Szép lassan vettem a lépcsőfokokat. Mindent tüzetesen végignéztem, még a falak apró repedéseit is, s mikor beléptem szobámba nagy, nagy mély levegőt vettem hogy beszippanthassam az édes rózsa illatot.
Kecsesen átlibbentem a szekrényem felé, s kivettem egy alvó ruhácskát, majd leszaladtam a mosdóba.
Gyorsan megtisztítottam magam és már megint apró, törékeny virágnak éreztem magam.
Pizsamában szaladtam s léptem épp egy lépcsőfokot amikor Bácsikám hangja az én nevemet kiáltotta.
- Igen? – fordultam hátra félve.
- Gyere enni!! Biztosan éhes vagy. – mondta mintha mi sem történt volna.
- Nem! Nem vagyok éhes köszönöm szépen! Jó éjszakát! – mondtam, s már mentem is tovább.
Mikor beértem a szobámba rögtön lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Csak Robinon járt az eszem, és ami még mindig idegesít, az… amit nem mond el nekem Lord White.
„Mi történhetett ami miatt gyűlöljük egymást? És olyan sokan vannak… vajon miért nem támadnak meg ha mi csupán csak 6an vagyunk? És milyen főnixről beszélnek? Esküszöm mintha a regényemben élnék … „- gondolkodtam
Ekkor bevillant egy ötlet hogy talán valami választ kapok a könyvben.
Felálltam és elkezdtem keresni a könyvemet.
- Alice Csodaországban, Óz a nagy varázsló, Rómeó és Júlia … - mentem mindegyiken végig, de nem volt a helyen. Ezek mögött kell lenniük de nincs itt – Talán lent hagytam… - gondoltam s leszaladtam az előszobába.
A Bácsikám a jól megszokott helyén volt, a kályha tüze égett a papíroktól, Rolf pedig szomorúan figyelte, ahogy a tűz egyre jobban, s jobban megeszi a papírt.
- Nem láttad a … - megpillantottam egy képet a tűz között. Az a nő annyira ismerős volt… és az állatok is körülötte.
Elállt a lélegzetem és a könnyek fojtogattak.
- A könyvem!!! – kiáltottam fel és a arcomat elárasztotta a sós nedv, majd a földre rogytam, s összegubózva sírtam tovább a tűz előtt.
- - Muszáj volt! Többet nem olvashatod el azt a buta mesét. Csak rosszabb lettél mióta azt olvasgatod és ez a szökési merényleted volt az utolsó csepp! – mondta hidegen.
Könnyes szemeimet rá emeltem és haragos pillantást vetettem rá.
- Látni sem akarlak többet!! Egy hazug dög vagy semmi más!!! – ordítottam, s felrohantam a szobámba.
Bácsikám úgy nézett rám mint aki nem látott még dühös embert. Bár igaz… én még sosem voltam rá ennyire mérges.
Becsaptam magam mögött az ajtót és bezártam kulccsal. A kulcsot pedig benne hagytam és elfordítottam hogy ne tudjon bejönni, hisz a ház urának mindenhez kell valami olyan dolog ami nyitja az összes ajtót.
Ledobtam magam az ágyra, s úgy zokogtam tovább hason.
„Miért?? Miért kell ezt csinálnia? Hogy tehetett ilyet? Tudja jól hogy az a könyv az életem értelme. Semmi mást nem szerettem annyira még mint azt a mesét, ami talán valóság, de a valóságot úgy látszik sose tudom meg, hisz se ő, se a könyv nem árul el semmit most már. Nincs miből megtudnom az igazságot, és nincs kitől sem.”
„Nem hagyhatod el mostantól a házat őrizet nélkül!” – hangzottak a fejemben ezek a szavak, amik azt jelentik, hogy többé nem találkozom vele … soha, de soha többet.
A könnyek még jobban elkezdtek záporozni. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
„Neked nem kéne itt lenned!” „Menj vissza ahonnan jöttél!” „ Hogyhogy nem utállak? Meg sem kellett volna menti! Az apám most olyan büszke lenne Leora és rám... de mégsem. Mi ütött belém?” „Tőlünk csak félteni lehet mindent... inkább nekünk kellene félnünk tőletek.” „Többet ne lépd át a White határt!”
Robin szavai a fejemben egyre jobban és jobban vágták hozzám a fájdalmas sebeket.
Figyelmeztetett. Megvédett, s nem láthatom többé se őt, se Leót.
Kaparászást hallottam az ajtómnál.
- Hagy békén!!! Látni sem akarlak!! – üvöltöttem ki és meghallottam Rolf nyüszítését.
Felkapartam magam az ágyról s kinyitottam az ajtót. Egy kis rést nyitottam hogy be tudjon jönni. Legalább neki el tudok mondani mindent.
Aztán kopogást hallottam mielőtt leülhettem volna Rolf mellé az ágyamra.
- Hagyatok békén! – kiabáltam ki.
- Mi a baj kicsikém? – kérdezte Miss Haynes.
- Lord White! Most pedig hagy!! Egyedül akarok lenni Rolfal!! – zokogtam, s hallottam ahogy szomorúan elballag.
Megöleltem a kutyámat, és most már rajta sírtam, ő pedig velem nyüszített. Bizonyára ő is megszerette Robint.
6.Menekülés
Csak Bámult, semmi mást. Az arca meg se rezzent. Sőt! Talán még pislogni se pislogott. Arca meggyötört volt, s haragos. Láttam rajta hogy marcangolja önmagát, s közben erősen gondolkozik valamin.
Én mindvégig őt figyeltem, szem rebbenés nélkül. Végül is mi mást tehettem volna? Bácsikámmal nem szívesen csevegtem volna, és szerintem ő se fog egy jó darabig hozzám szólni… Talán napokig, hetekig… Hónapokig… vagy az is előfordulhat, hogy többé nem szól hozzám. Nézte a szabadságot… egy kis lyukból, amit semmiképp nem nevezhetnénk ablaknak… inkább csak egy kis szellőző nyílás. Nem bírtam nézni, ahogy sóvárog a szabadba.
Mint mondtam inkább Robint néztem, ő pedig a földet.
Az a csodálatos, tökéletes arc eltorzult ahogy a szemöldökét összehúzta. Nem állt jól neki ez a lehangolt arc kifejezés, jobb szerettem amikor mosolygott…
Órákon át nézhettem az arcát, mi mindeddig csak egy pontra szegeződött a talajon, majd hirtelen felkapta a fejét, egy ismerős hangra.
- Szia Robin!!! Ne cseréljelek még le? Úgy gondolom úgy lenne igazságos, ha most én állnék be a te műszakodra.
- Eljött az este? Remek!! Dimitri kérlek segíts!! És mond hogy nem látott meg apám!!
- Nem hiszem… miért? Egyébként segítek.. de attól függ hogy miben…- mondta értetlenséggel hangjában.
Robin végre rám nézett… vagyis inkább keresett a sötétben. Megtalálta kéken világító szemem, s elmosolyodott. Én még mindig csak őt figyeltem, pedig előtte állt az a srác is, akit alig ismertem, s akit szinte sosem láttam.
- Menj Őrködni!! Nézd meg hogy nem jön e senki!! – utasította Dimitrit, ki értetlenül nézett barátjára – Menj már!! – siettette türelmetlenül, s már mozdult is.
A szőke srác visszasietett. Robin még mindig rám nézett mosolyogva, de örömét nem viszonoztam.
- Nincs senki!! – hallatszott Robin barátjának a hangja, s már nyitotta is a lakatot, mi a börtönünket zárta.
Bácsikám is felfigyelt a lakat nyílásának a hangjára, de a földön maradt.. csupán barátomra nézett, ki felé igyekezett roham tempóban.
- Siess!! Kifelé!! Nincs sok időnk!! – utasított, s már rohantam is, ki a börtönömből, majd meglátva Dimitrit, ahogy hívogat a kezével felé rohantam.
Robin felsegítette nagybátyámat, s karjánál fogva vezette őt felénk.
Mikor Dimitrihez értem, ő megfogta a kezem, kinézett a ketté ágazott útra hogy jön e valaki, s rángatott is maga után mikor nem látott senkit.
Rohantunk a folyosók között, mintha kergetnének, s mikor láttam egy fa ajtót egy folyosó végén nekimentem Dimitrinek, olyan hirtelen megállt.
- Várjatok itt!! – utasított, majd elengedte a kezem, s előre ment.
Olyan elveszettnek éreztem magam most hogy egyedül vagyok, hogy nincs mellettem. Az eddigi muris mosolygás eltűnt arcomról, s búskomor képet vágtam. Biztosan jó srác ez a Dimitri. Olyan gyengéden fogta a kezem, s mindig mosolyogva tekintett rám, még akkor is amikor behoztak. Rögtön rám mosolygott kedvesen miután Robinék elmentek .
Kilépett az ajtón, komoly kifejezéssel szétnézett, s aggodalmasan visszaintett hogy menjünk kövessük…
A tenyerünk megint összeért, mikor hozzáértünk, s már húzott is tovább… abban a nagy helységben voltunk mint ahova behoztak először… Láttam a trónt, a vörös szőnyeget, s a hatalmas ajtót is, amely a szabadságot jelentette.
- Iszkiri!! Gyerünk!! – Húzott maga után, s átfutottunk a túloldalra visszafojtva lélegzetünket, egy pisszenés nélkül.
Nem volt ezen az oldalon semmi más, csak fal. Egy darab ajtó sem, semmi.
Vagy mégis?
Dimitri megnyomta az egyik követ a falon s a rejtet ajtó kinyílt előttünk ami egy lefelé vezető lépcsőt rejtett.
Dimitri még mindig kézen fogva húzott, én pedig futottam utána a sötétségbe, majd az a kevés fény is ami volt elhalványult, s hallottam ahogy a kő csikorog a földön.
Megmentőm megállt, s elengedte a kezem.
- ÁÁÁ Dimitri!! – sikoltoztam a vak sötétségben teljesen elveszve.
- Nyugi már csak fényt csinálok!! – nyúlt újra hozzám és rögtön megnyugodtam.
Megint elengedett, de már rögtön láttam is helyes arcát, a meggyújtott fáklya tüzében.
- Na Gyertek!! – fogta meg újra kezem, s már rohantunk is le 2essével a lépcsőn, míg csak nem kiértünk a szabadba, pontosabban előttünk volt a tenger egy pár méterrel.
Elgyönyörködtem eme csodaszép tájban. Olyan csodálatos volt látni ahogy ez a rengeteg víz óriási hullámokban kezdetik egymást.
Láttam ahogy a Delfinek játszanak, s ahogy a sirályok próbálnak maguknak halat fogni.
- Csodálatos. – szóltam el magam.
- Ugye? – kérdezte mellettem Robin, akit eddig szinte észre se vettem hogy itt van annyira belefeledkeztem Dimitribe.
Rápillantottam bús arcára, s már az a gyönyör, amit éreztem el is szállt. Így nem lehet tökéletes ez a pillanat, ha valaki közölünk szomorú, s sajnos ez a bánat nem csak barátom, hanem bácsikám arcára is kiült.
- Mennjünk tovább! – kaptam oldalra a fejem Dimitrire, ki már húzott is maga után.
Láttam Robin pillantását még egy percre, ahogy kezünk összekulcsolódását figyeli, majd elfordultam tőle, és követtem Dimitrit, aki úgy láttam az erdő felé vezet minket.
Szerencsére hamar az erdőbe értünk. Egy rövidebb utat választottak át a hegyen, s mikor az erdőhöz értünk Robin füttyentett egyet.
Leo és Rolf már előttünk is termettek egy pár perc alatt.
Kis barátom a nyakamba ugrott és elestem… de még nem volt ennyi elég neki, elkezdett nyalogatni is örömében.
- Jól van jól van!! Elég már!! – szóltam rá nevetve , s ő végre leszállt rólam.
Bácsikámhoz sétált, s lefeküdt a földre. Lord White rögtön tudta mit akar, s felült a hátára.
- Köszönjük szépen! – mondta, s Rolf már el is indult bácsikámmal be az erdőbe.
- Köszönjük szépen! - mondtam én is, s egy puszit nyomtam Robin arcára, majd megsimogattam Dimitri karját, de ez a meghitt pillanat hirtelen megállt – Ugye megengeded hogy Leo hazavigyen mert nekem leszakad a lábam már.
- Még szép!! Azért jött ide! – mosolyodott el Robin, majd megpaskolta Leon hátát.
A hatalmas macska elém lépdelt s lefeküdt, én ráültem, s mikor felállt kénytelen voltam ráfeküdni mert nem bírtam magamat tartani, s eléggé instabil volt a háta.
- Kapaszkodj! – szólt rám Robin – Ez nem olyan mint egy ló! Sokkal másabb… inkább hasonlít egy farkasra.
Ezen elképedtem, s már indult is Leon az erdő sűrűébe , utolérni Rolfot.
- Sziasztok!! Remélem még látjuk egymást! – kiabáltam vissza, s már jött is a válasz.
- Én is!! De remélem nem itt!! - kiáltott vissza Robin, s hangos nevetésbe kezdtek a fiúk, majd Leon Elkezdett futni és eleresztettem egy kiáltást a sebességétől.
Robin Szemszöge:
Ez az érzés ami átjárt… ahogy az ajka az arcomhoz ért… mintha jelen pillanatban lett volna hirtelen minden csodálatos… mintha most kezdett volna el minden virág kinyílni… áh ezt az érzést nem is lehet leírni amit érzek, mert egy az hogy magam sem tudom mit érzek.
Még sosem éreztem ezt.
Én mindvégig őt figyeltem, szem rebbenés nélkül. Végül is mi mást tehettem volna? Bácsikámmal nem szívesen csevegtem volna, és szerintem ő se fog egy jó darabig hozzám szólni… Talán napokig, hetekig… Hónapokig… vagy az is előfordulhat, hogy többé nem szól hozzám. Nézte a szabadságot… egy kis lyukból, amit semmiképp nem nevezhetnénk ablaknak… inkább csak egy kis szellőző nyílás. Nem bírtam nézni, ahogy sóvárog a szabadba.
Mint mondtam inkább Robint néztem, ő pedig a földet.
Az a csodálatos, tökéletes arc eltorzult ahogy a szemöldökét összehúzta. Nem állt jól neki ez a lehangolt arc kifejezés, jobb szerettem amikor mosolygott…
Órákon át nézhettem az arcát, mi mindeddig csak egy pontra szegeződött a talajon, majd hirtelen felkapta a fejét, egy ismerős hangra.
- Szia Robin!!! Ne cseréljelek még le? Úgy gondolom úgy lenne igazságos, ha most én állnék be a te műszakodra.
- Eljött az este? Remek!! Dimitri kérlek segíts!! És mond hogy nem látott meg apám!!
- Nem hiszem… miért? Egyébként segítek.. de attól függ hogy miben…- mondta értetlenséggel hangjában.
Robin végre rám nézett… vagyis inkább keresett a sötétben. Megtalálta kéken világító szemem, s elmosolyodott. Én még mindig csak őt figyeltem, pedig előtte állt az a srác is, akit alig ismertem, s akit szinte sosem láttam.
- Menj Őrködni!! Nézd meg hogy nem jön e senki!! – utasította Dimitrit, ki értetlenül nézett barátjára – Menj már!! – siettette türelmetlenül, s már mozdult is.
A szőke srác visszasietett. Robin még mindig rám nézett mosolyogva, de örömét nem viszonoztam.
- Nincs senki!! – hallatszott Robin barátjának a hangja, s már nyitotta is a lakatot, mi a börtönünket zárta.
Bácsikám is felfigyelt a lakat nyílásának a hangjára, de a földön maradt.. csupán barátomra nézett, ki felé igyekezett roham tempóban.
- Siess!! Kifelé!! Nincs sok időnk!! – utasított, s már rohantam is, ki a börtönömből, majd meglátva Dimitrit, ahogy hívogat a kezével felé rohantam.
Robin felsegítette nagybátyámat, s karjánál fogva vezette őt felénk.
Mikor Dimitrihez értem, ő megfogta a kezem, kinézett a ketté ágazott útra hogy jön e valaki, s rángatott is maga után mikor nem látott senkit.
Rohantunk a folyosók között, mintha kergetnének, s mikor láttam egy fa ajtót egy folyosó végén nekimentem Dimitrinek, olyan hirtelen megállt.
- Várjatok itt!! – utasított, majd elengedte a kezem, s előre ment.
Olyan elveszettnek éreztem magam most hogy egyedül vagyok, hogy nincs mellettem. Az eddigi muris mosolygás eltűnt arcomról, s búskomor képet vágtam. Biztosan jó srác ez a Dimitri. Olyan gyengéden fogta a kezem, s mindig mosolyogva tekintett rám, még akkor is amikor behoztak. Rögtön rám mosolygott kedvesen miután Robinék elmentek .
Kilépett az ajtón, komoly kifejezéssel szétnézett, s aggodalmasan visszaintett hogy menjünk kövessük…
A tenyerünk megint összeért, mikor hozzáértünk, s már húzott is tovább… abban a nagy helységben voltunk mint ahova behoztak először… Láttam a trónt, a vörös szőnyeget, s a hatalmas ajtót is, amely a szabadságot jelentette.
- Iszkiri!! Gyerünk!! – Húzott maga után, s átfutottunk a túloldalra visszafojtva lélegzetünket, egy pisszenés nélkül.
Nem volt ezen az oldalon semmi más, csak fal. Egy darab ajtó sem, semmi.
Vagy mégis?
Dimitri megnyomta az egyik követ a falon s a rejtet ajtó kinyílt előttünk ami egy lefelé vezető lépcsőt rejtett.
Dimitri még mindig kézen fogva húzott, én pedig futottam utána a sötétségbe, majd az a kevés fény is ami volt elhalványult, s hallottam ahogy a kő csikorog a földön.
Megmentőm megállt, s elengedte a kezem.
- ÁÁÁ Dimitri!! – sikoltoztam a vak sötétségben teljesen elveszve.
- Nyugi már csak fényt csinálok!! – nyúlt újra hozzám és rögtön megnyugodtam.
Megint elengedett, de már rögtön láttam is helyes arcát, a meggyújtott fáklya tüzében.
- Na Gyertek!! – fogta meg újra kezem, s már rohantunk is le 2essével a lépcsőn, míg csak nem kiértünk a szabadba, pontosabban előttünk volt a tenger egy pár méterrel.
Elgyönyörködtem eme csodaszép tájban. Olyan csodálatos volt látni ahogy ez a rengeteg víz óriási hullámokban kezdetik egymást.
Láttam ahogy a Delfinek játszanak, s ahogy a sirályok próbálnak maguknak halat fogni.
- Csodálatos. – szóltam el magam.
- Ugye? – kérdezte mellettem Robin, akit eddig szinte észre se vettem hogy itt van annyira belefeledkeztem Dimitribe.
Rápillantottam bús arcára, s már az a gyönyör, amit éreztem el is szállt. Így nem lehet tökéletes ez a pillanat, ha valaki közölünk szomorú, s sajnos ez a bánat nem csak barátom, hanem bácsikám arcára is kiült.
- Mennjünk tovább! – kaptam oldalra a fejem Dimitrire, ki már húzott is maga után.
Láttam Robin pillantását még egy percre, ahogy kezünk összekulcsolódását figyeli, majd elfordultam tőle, és követtem Dimitrit, aki úgy láttam az erdő felé vezet minket.
Szerencsére hamar az erdőbe értünk. Egy rövidebb utat választottak át a hegyen, s mikor az erdőhöz értünk Robin füttyentett egyet.
Leo és Rolf már előttünk is termettek egy pár perc alatt.
Kis barátom a nyakamba ugrott és elestem… de még nem volt ennyi elég neki, elkezdett nyalogatni is örömében.
- Jól van jól van!! Elég már!! – szóltam rá nevetve , s ő végre leszállt rólam.
Bácsikámhoz sétált, s lefeküdt a földre. Lord White rögtön tudta mit akar, s felült a hátára.
- Köszönjük szépen! – mondta, s Rolf már el is indult bácsikámmal be az erdőbe.
- Köszönjük szépen! - mondtam én is, s egy puszit nyomtam Robin arcára, majd megsimogattam Dimitri karját, de ez a meghitt pillanat hirtelen megállt – Ugye megengeded hogy Leo hazavigyen mert nekem leszakad a lábam már.
- Még szép!! Azért jött ide! – mosolyodott el Robin, majd megpaskolta Leon hátát.
A hatalmas macska elém lépdelt s lefeküdt, én ráültem, s mikor felállt kénytelen voltam ráfeküdni mert nem bírtam magamat tartani, s eléggé instabil volt a háta.
- Kapaszkodj! – szólt rám Robin – Ez nem olyan mint egy ló! Sokkal másabb… inkább hasonlít egy farkasra.
Ezen elképedtem, s már indult is Leon az erdő sűrűébe , utolérni Rolfot.
- Sziasztok!! Remélem még látjuk egymást! – kiabáltam vissza, s már jött is a válasz.
- Én is!! De remélem nem itt!! - kiáltott vissza Robin, s hangos nevetésbe kezdtek a fiúk, majd Leon Elkezdett futni és eleresztettem egy kiáltást a sebességétől.
Robin Szemszöge:
Ez az érzés ami átjárt… ahogy az ajka az arcomhoz ért… mintha jelen pillanatban lett volna hirtelen minden csodálatos… mintha most kezdett volna el minden virág kinyílni… áh ezt az érzést nem is lehet leírni amit érzek, mert egy az hogy magam sem tudom mit érzek.
Még sosem éreztem ezt.
5. Veszély
Hamarabb felkeltem mint szoktam.
Könnyedén kilibbentem ágyamból, s kiléptem az erkélyre.
Mélyen beszippantottam a friss, reggeli levegőt.., közelebb léptem árvácskáimhoz, meglestem az éppen kinyílásra váró bimbókat, meglocsoltam őket.
Annyit gyönyörködtem bennük. Büszke voltam magamra, hogy képes vagyok arra amire Mrs. Haynes, ugyanis ezeket a virágokat csak én neveltem. Bár nem nagy igényre nem tettek szert, de akkor is én gondozom őket. Várom hogy kihajtsanak minden egyes nap türelmetlenül.
Szemem sarkából megpillantottam egy ismerős szem párt.
- Robin? – suttogtam magamnak.
Ő csak komoran bámult rám, az egyik pavilonomat megtartó oszlopnak dőlve.
Beszélni akartam vele minden féle képen. Bocsánatot akartam kérni a tegnapi viselkedésemért. Nagyon durva voltam vele, és már megbántam.
Megfordultam, berontottam a szobámba és már rohantam is le a csigalépcsőn, majd kiszaladtam a házból, de ő már nem volt ott.
Tovább futottam. Tudtam, hogy nem juthatott valami messze és nekem muszáj volt vele beszélni.
- Várj!! – ordítottam, hátha meghallja, és már túl is léptem a White határt.
A gallyak vágták a csupasz lábamat. Lábbelire nem volt idő.
Kibírhatatlanul fájt ahogy az ágak recsegtek a talpam alatt.
Meghallottam bácsikám hangját mögülem, ahogy engem szólongat dühösen. Na most már biztos hogy nem állok meg. Az életrevaló fogságot kifutottam magamnak.
Egy hatalmas oroszlán előttem termett, és akkorát ordított dühösen, hogy beleremegett az erdő.
Leo volt az, de most nagyon ellenségesnek látszott. Éreztem hogy ez az ordítást annak szánta hogy jobban járok ha visszafordulok, de nem hallgattam rá.
- Kérlek engedj át! Beszélnem kell vele! – kérleltem, de rámorgott dühösen.
Tudtam hogy nem bántana, de most megint úgy nézett mint amikor először találkoztunk.
- Ewer! – lökött hátra bácsikám, és Rolf elém állt morogva.
Leo is teljesen feldühödött bácsikámat látva, is ezt kimutatta szemében
Morgott rá, majd támadásra készen állt.
- Támadj! – hallottam Robin utasítását.
Az oroszlán elrugaszkodott, majd nekiugrott a védelemnek, Rolfnak.
Robin szövetségesei Lord Whitenak mentek neki. Lefogták úgy hogy nem tudott semmi mást csinálni csak ordítani.
- Engedjétek el! – kiabáltam felállva a földről dühösen bácsikám ordítására.
Persze rögtön én is veszélybe kerültem és a maradék srác aki nem volt éppenséggel elfoglalva engem is lefogtak.
Rolf még mindig küzdött, de túl nagy volt a túlerő.
Ketten fogták a két lábamat, és egy ember volt mögöttem, aki összekulcsolva fogta két kezem.
Rángatóztam össze vissza és közben ordítottam hogy engedjenek el.
- Ne !! Áú ez fáj!! – kiáltottam mikor a csuklóm megfájdult.
Máshogy helyezkedtek el kezei aki a kezeimet fogta. Furcsa. Azt hittem ezek a fájdalomra mennek.
Megértettem már miért féltett annyira Lord White az erdőtől. Jaj annyira rosszul érzem magam hogy most bekövetkezett, amitől félt, és ez mind miattam van. Miért nem hallgattam rá?
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy cipeltek át az erdőn, abba a városba, ahonnan egykori barátom, vagy ellenségem jött.
- Sajnálom. Mondtam, hogy ne gyere ide! – hallottam meg Robin szomorú hangját mögülem.
Fel néztem (mivel függőleges helyzetben voltam) és megláttam őt, ahogy szomorúan előre tekint, és fogja a karjaimat, mellette pedig Leo ballagott lehajtott fejjel.
***
Kiértünk az erdőből, arra a dombra ahol először találkoztunk.
- Szép volt Leo! – dicsérte meg gazdája, majd az állat hátramaradt, visszament az erdőbe.
- Megkaptad a dicsőséget amire úgy vágytál. Gratulálok! – mondtam haragosan, de ő nem válaszolt, csak vitt tovább a végtelenbe, a hegyeken túlra.
Robin Szemszöge:
Ezt nem hiszem el! Szóltam neki hogy ne jöjjön többet ide!
Mikor beléptünk a nagykapun mindenki elkezdett újjungani a foglyokat látva.
Ewer bácsikája még küzdött a szabadságért, de ő... Mintha egy halottat hordoztam volna. Semmi érzelem, gondolat nem látszott arcán, csak hagyta magát hurcolni.
Olykor már tényleg azt hittem hogy meghalt, s ekkor kitapintottam az ütőerét. Mikor éreztem vére áramlását megnyugodtam.
Belépve a várba, a vörös szőnyegen vonszolva barátomat maga volt a pokol.
Apám elé érve letettük őket s az uralkodónk ördögi kacajba kezdett.
Muszáj volt büszke mosolyt erőltetni arcomra, mert ha nem teszem, elárulom magam, s érzelmeimet.
Az apám előtt térdeplő lány rám nézett szomorú, átvert pillantással, ami lehetetlenné tette számomra a színészetet.
- Nocsak! Két White! Mí megtisztelő önöket e birodalomban látni! –hanngzottak fennkölt szavai apámnak, s mi lenézően elkezdünk kacagni. – A tömlöcbe velük! – adta ki a parancsot – Legalább addig amíg el nem árulják merre rejtegetik azt a dolgot, ami a miénk!
Felhúztam a hölgyet, aki lógó orral csak a földet kémlelte, s elkezdtem tolni a tömlöcbe vezető út felé.
Nem ellenkezett úgy mint Lord White, vele hárman is alig bírtak el, de a lány csak ment amerre vezettem.
Rángatni se lett volna szükség, legalábbis nem úgy mint bácsikáját, de muszáj volt.
Felnyögött mikor egy elágazó folyosónál balra akart menni de én visszarántottam a jobb irányba.
- Bocsájts meg! nem akarlak bántani de muszáj. Sajnálom! - suttogtam fülébe, de rám se hederített.
Mikor elértünk a célhoz belöktük őket börtönükbe, s rá se bírtam nézni. Nem bírtam volna ki , ha megint látnom kell azt a tökéletes porcelán baba arcát bánatba burkolózva.
A folyosón visszafelé még hallottuk Lord White haragos, szabadságra vágyó ordítását.
Visszatérve apámhoz, büszke, örömteli arcot erőlöltettem magamra, bár nagyon nehéz volt, hisz barátom arca mindig a szemem előtt lebegett.
Ewer szemszöge:
Elegem van mindenből, főleg a tudatlanságból. Iszonyú bűntudatom gyötör. Bajba sodortam a bácsikámat, és az új barátom tart fogságban.
Mi lenne nálunk ami az övék?
Bácsikám csak a falnak támaszkodva ült a beszűrődő fényben, míg én inkább a sötétségben rejtőztem. Szegény nagyon rossz állapotban volt. nem lehetett semmit elolvasni arcáról, csak a rabság kínját, mikor az ember már inkább beletörődik a sorsába.
Személyem a földet nézte, s a ruháját mennyi piszok van rajta, na meg gondolkoztam, végül is mi mást tehettem?
Vajon most mit csinálhatnak a többiek? Biztos aggódnak értünk.
Ok nélkül tűntünk el, és még egy levelet sem hagytunk, nemhogy még értesítettük volna őket... de mindez az én hibám. Túlságosan is beszélni akartam vele.
- „Robin” – ejtettem ki számmal, de egy hang se jött ki a torkomon.
Annyira kedves volt, megmentett és nem akart bajba keverni. Megvédett a rossztól, pedig elvileg inkább ellenségeknek kellene lennünk, de nem tudok rá haragudni. Előre szólt és én nem hallgattam rá.
Láttam egy oroszlánt is akit ma a barátomnak tudhatok. Ezt is neki köszönhetem ráadásul a kutyám is megkedvelte.
- „Rolf” – mondtam megint ugyanúgy.
Szinte hallom nyüszítését, ahogy az erdőt kémleli, mikor jövünk már vissza, de csak vár,és vár, talán feleslegesen.
Már majdnem legördült egy könnycsepp barátomat szomorúan a lelki szemeimmel látva, mikor meghallottam egy ismerős hangot.
- Szia Dimirtri!
- Helló Robin! Jöttél látogatni?
A névre rögtön felkaptam a fejem és szememet a börtön rácsos ablakai felé forgattam.
Adtak egymásnak egy ötöst, s már kezdődött is a traccsparti, amit muszáj végighallgatnom, bár bácsikám még mindig halottnak tettette magát, láttam rajta hogy ő is fülel.
- Figyi!! Van egy iszonyú jó hírem!! – kezdte Robin nagy mosollyal, és örömmel a hangjában.
- Na ne!! Mi az?
- Áh hosszú... meg azt hiszem úgy is felesleges volt...
- Nem!! Mond el! Mit tettél!! – kíváncsiskodott a börtönőrünk, akit a hallottak szerint Dimitrinek hívtak.
- Beszéltem a csajjal... – mondta barátom sármos mosollyal,és hangnemmel.
itt egy rövid csend szünet volt, de ez a rövidke idő felért egy kínzással. Milyen csaj? Oh bizonyára az akihez hozzá akarják adni... mint én és Brian... Szép jövő elé nézünk végül is... de mi ez a kín amit érzek?
- Oh!! Kristen? – jött rá végül őrünk.
- Bizony!! És beszélhetnék még vele ... Ugyanis nincs belém zúgva!! Viszont meséltem egy kicsit a legjobb barátomról és hát... mintha egy kicsit felmenne a hangja mikor kiejti a nevét,és túl sokat sóhajtozott... De nem hiszem hogy ennyi elég... lehet hogy csak fáradt volt... Szerinted még beszéljek vele legjobb barátom?
Dimitri elég gyanú fogott arcot vágott, majd megkérdezte azt, amit általában zsaroláskor kérdeznek.
- Mit kérsz cserébe?
- A mai műszakodat,és hogy állod a szavad!
- Minek neked a mai műszakom? – kacagott fel, majd Robin felém mutatott fejével.
- Nem bízol bennem? Nyugi tudok rájuk vigyázni... de azért ezt kérned se kellett volna... de... minek akarsz te ennyire őrködni?
Robin lehajtotta a féjét és egy nagyot sóhajtott.
- Hosszú! De ezt négyszemközt!- mondta végül, majd már nála is volt a felszerelés.
Beállt Dimitri helyére, rám pillantott, majd csak maga elé meredt.
Könnyedén kilibbentem ágyamból, s kiléptem az erkélyre.
Mélyen beszippantottam a friss, reggeli levegőt.., közelebb léptem árvácskáimhoz, meglestem az éppen kinyílásra váró bimbókat, meglocsoltam őket.
Annyit gyönyörködtem bennük. Büszke voltam magamra, hogy képes vagyok arra amire Mrs. Haynes, ugyanis ezeket a virágokat csak én neveltem. Bár nem nagy igényre nem tettek szert, de akkor is én gondozom őket. Várom hogy kihajtsanak minden egyes nap türelmetlenül.
Szemem sarkából megpillantottam egy ismerős szem párt.
- Robin? – suttogtam magamnak.
Ő csak komoran bámult rám, az egyik pavilonomat megtartó oszlopnak dőlve.
Beszélni akartam vele minden féle képen. Bocsánatot akartam kérni a tegnapi viselkedésemért. Nagyon durva voltam vele, és már megbántam.
Megfordultam, berontottam a szobámba és már rohantam is le a csigalépcsőn, majd kiszaladtam a házból, de ő már nem volt ott.
Tovább futottam. Tudtam, hogy nem juthatott valami messze és nekem muszáj volt vele beszélni.
- Várj!! – ordítottam, hátha meghallja, és már túl is léptem a White határt.
A gallyak vágták a csupasz lábamat. Lábbelire nem volt idő.
Kibírhatatlanul fájt ahogy az ágak recsegtek a talpam alatt.
Meghallottam bácsikám hangját mögülem, ahogy engem szólongat dühösen. Na most már biztos hogy nem állok meg. Az életrevaló fogságot kifutottam magamnak.
Egy hatalmas oroszlán előttem termett, és akkorát ordított dühösen, hogy beleremegett az erdő.
Leo volt az, de most nagyon ellenségesnek látszott. Éreztem hogy ez az ordítást annak szánta hogy jobban járok ha visszafordulok, de nem hallgattam rá.
- Kérlek engedj át! Beszélnem kell vele! – kérleltem, de rámorgott dühösen.
Tudtam hogy nem bántana, de most megint úgy nézett mint amikor először találkoztunk.
- Ewer! – lökött hátra bácsikám, és Rolf elém állt morogva.
Leo is teljesen feldühödött bácsikámat látva, is ezt kimutatta szemében
Morgott rá, majd támadásra készen állt.
- Támadj! – hallottam Robin utasítását.
Az oroszlán elrugaszkodott, majd nekiugrott a védelemnek, Rolfnak.
Robin szövetségesei Lord Whitenak mentek neki. Lefogták úgy hogy nem tudott semmi mást csinálni csak ordítani.
- Engedjétek el! – kiabáltam felállva a földről dühösen bácsikám ordítására.
Persze rögtön én is veszélybe kerültem és a maradék srác aki nem volt éppenséggel elfoglalva engem is lefogtak.
Rolf még mindig küzdött, de túl nagy volt a túlerő.
Ketten fogták a két lábamat, és egy ember volt mögöttem, aki összekulcsolva fogta két kezem.
Rángatóztam össze vissza és közben ordítottam hogy engedjenek el.
- Ne !! Áú ez fáj!! – kiáltottam mikor a csuklóm megfájdult.
Máshogy helyezkedtek el kezei aki a kezeimet fogta. Furcsa. Azt hittem ezek a fájdalomra mennek.
Megértettem már miért féltett annyira Lord White az erdőtől. Jaj annyira rosszul érzem magam hogy most bekövetkezett, amitől félt, és ez mind miattam van. Miért nem hallgattam rá?
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy cipeltek át az erdőn, abba a városba, ahonnan egykori barátom, vagy ellenségem jött.
- Sajnálom. Mondtam, hogy ne gyere ide! – hallottam meg Robin szomorú hangját mögülem.
Fel néztem (mivel függőleges helyzetben voltam) és megláttam őt, ahogy szomorúan előre tekint, és fogja a karjaimat, mellette pedig Leo ballagott lehajtott fejjel.
***
Kiértünk az erdőből, arra a dombra ahol először találkoztunk.
- Szép volt Leo! – dicsérte meg gazdája, majd az állat hátramaradt, visszament az erdőbe.
- Megkaptad a dicsőséget amire úgy vágytál. Gratulálok! – mondtam haragosan, de ő nem válaszolt, csak vitt tovább a végtelenbe, a hegyeken túlra.
Robin Szemszöge:
Ezt nem hiszem el! Szóltam neki hogy ne jöjjön többet ide!
Mikor beléptünk a nagykapun mindenki elkezdett újjungani a foglyokat látva.
Ewer bácsikája még küzdött a szabadságért, de ő... Mintha egy halottat hordoztam volna. Semmi érzelem, gondolat nem látszott arcán, csak hagyta magát hurcolni.
Olykor már tényleg azt hittem hogy meghalt, s ekkor kitapintottam az ütőerét. Mikor éreztem vére áramlását megnyugodtam.
Belépve a várba, a vörös szőnyegen vonszolva barátomat maga volt a pokol.
Apám elé érve letettük őket s az uralkodónk ördögi kacajba kezdett.
Muszáj volt büszke mosolyt erőltetni arcomra, mert ha nem teszem, elárulom magam, s érzelmeimet.
Az apám előtt térdeplő lány rám nézett szomorú, átvert pillantással, ami lehetetlenné tette számomra a színészetet.
- Nocsak! Két White! Mí megtisztelő önöket e birodalomban látni! –hanngzottak fennkölt szavai apámnak, s mi lenézően elkezdünk kacagni. – A tömlöcbe velük! – adta ki a parancsot – Legalább addig amíg el nem árulják merre rejtegetik azt a dolgot, ami a miénk!
Felhúztam a hölgyet, aki lógó orral csak a földet kémlelte, s elkezdtem tolni a tömlöcbe vezető út felé.
Nem ellenkezett úgy mint Lord White, vele hárman is alig bírtak el, de a lány csak ment amerre vezettem.
Rángatni se lett volna szükség, legalábbis nem úgy mint bácsikáját, de muszáj volt.
Felnyögött mikor egy elágazó folyosónál balra akart menni de én visszarántottam a jobb irányba.
- Bocsájts meg! nem akarlak bántani de muszáj. Sajnálom! - suttogtam fülébe, de rám se hederített.
Mikor elértünk a célhoz belöktük őket börtönükbe, s rá se bírtam nézni. Nem bírtam volna ki , ha megint látnom kell azt a tökéletes porcelán baba arcát bánatba burkolózva.
A folyosón visszafelé még hallottuk Lord White haragos, szabadságra vágyó ordítását.
Visszatérve apámhoz, büszke, örömteli arcot erőlöltettem magamra, bár nagyon nehéz volt, hisz barátom arca mindig a szemem előtt lebegett.
Ewer szemszöge:
Elegem van mindenből, főleg a tudatlanságból. Iszonyú bűntudatom gyötör. Bajba sodortam a bácsikámat, és az új barátom tart fogságban.
Mi lenne nálunk ami az övék?
Bácsikám csak a falnak támaszkodva ült a beszűrődő fényben, míg én inkább a sötétségben rejtőztem. Szegény nagyon rossz állapotban volt. nem lehetett semmit elolvasni arcáról, csak a rabság kínját, mikor az ember már inkább beletörődik a sorsába.
Személyem a földet nézte, s a ruháját mennyi piszok van rajta, na meg gondolkoztam, végül is mi mást tehettem?
Vajon most mit csinálhatnak a többiek? Biztos aggódnak értünk.
Ok nélkül tűntünk el, és még egy levelet sem hagytunk, nemhogy még értesítettük volna őket... de mindez az én hibám. Túlságosan is beszélni akartam vele.
- „Robin” – ejtettem ki számmal, de egy hang se jött ki a torkomon.
Annyira kedves volt, megmentett és nem akart bajba keverni. Megvédett a rossztól, pedig elvileg inkább ellenségeknek kellene lennünk, de nem tudok rá haragudni. Előre szólt és én nem hallgattam rá.
Láttam egy oroszlánt is akit ma a barátomnak tudhatok. Ezt is neki köszönhetem ráadásul a kutyám is megkedvelte.
- „Rolf” – mondtam megint ugyanúgy.
Szinte hallom nyüszítését, ahogy az erdőt kémleli, mikor jövünk már vissza, de csak vár,és vár, talán feleslegesen.
Már majdnem legördült egy könnycsepp barátomat szomorúan a lelki szemeimmel látva, mikor meghallottam egy ismerős hangot.
- Szia Dimirtri!
- Helló Robin! Jöttél látogatni?
A névre rögtön felkaptam a fejem és szememet a börtön rácsos ablakai felé forgattam.
Adtak egymásnak egy ötöst, s már kezdődött is a traccsparti, amit muszáj végighallgatnom, bár bácsikám még mindig halottnak tettette magát, láttam rajta hogy ő is fülel.
- Figyi!! Van egy iszonyú jó hírem!! – kezdte Robin nagy mosollyal, és örömmel a hangjában.
- Na ne!! Mi az?
- Áh hosszú... meg azt hiszem úgy is felesleges volt...
- Nem!! Mond el! Mit tettél!! – kíváncsiskodott a börtönőrünk, akit a hallottak szerint Dimitrinek hívtak.
- Beszéltem a csajjal... – mondta barátom sármos mosollyal,és hangnemmel.
itt egy rövid csend szünet volt, de ez a rövidke idő felért egy kínzással. Milyen csaj? Oh bizonyára az akihez hozzá akarják adni... mint én és Brian... Szép jövő elé nézünk végül is... de mi ez a kín amit érzek?
- Oh!! Kristen? – jött rá végül őrünk.
- Bizony!! És beszélhetnék még vele ... Ugyanis nincs belém zúgva!! Viszont meséltem egy kicsit a legjobb barátomról és hát... mintha egy kicsit felmenne a hangja mikor kiejti a nevét,és túl sokat sóhajtozott... De nem hiszem hogy ennyi elég... lehet hogy csak fáradt volt... Szerinted még beszéljek vele legjobb barátom?
Dimitri elég gyanú fogott arcot vágott, majd megkérdezte azt, amit általában zsaroláskor kérdeznek.
- Mit kérsz cserébe?
- A mai műszakodat,és hogy állod a szavad!
- Minek neked a mai műszakom? – kacagott fel, majd Robin felém mutatott fejével.
- Nem bízol bennem? Nyugi tudok rájuk vigyázni... de azért ezt kérned se kellett volna... de... minek akarsz te ennyire őrködni?
Robin lehajtotta a féjét és egy nagyot sóhajtott.
- Hosszú! De ezt négyszemközt!- mondta végül, majd már nála is volt a felszerelés.
Beállt Dimitri helyére, rám pillantott, majd csak maga elé meredt.
4. Talán
Robin szemszöge
Mi volt ez a hirtelen érzés, hogy meg kell védenem ellenségemet?
Biztosan nagy dicsőség lenne, ha egy White holttestel állítanék be apám elé. Főleg hogy egy lánnyal.
Amesszeségbe meredtem. A fák között jártam, a tiltott birodalomban gondolataimon keresztül, A White birodalom ban, a tökéletesség földjén.
Az a fruska is olyan illedelmes hogy rosszul vagyok.A tisztaság mániája, az illata... undorító volt egy lányon ilyen virágillatot érezni. És a járása... mintha egy őzet láttam volna magam előtt, ahogy odaszögdécselt barátomhoz.
Szemem sarkából figyeltem minden mozzanatát, ahogy kecsesen símogatja a nálla háromszor nagyobb állatot.
A bicskám nyomta az oldalamat. Megfordult a fejemben, hogy most kellene szólnom Leonak, hogy ideje támadni.
A lányt néztem, ahogy rádölt barátomra.
Az eddig csukott szemét szép lassan kinyitotta, s rám nézett kedvesen, aggodalommal aszemében.
- Mi a baj? – kérdezte bársonyos hangján.
- Semmin! – válaszoltam, és inkább elkaptam a fejem.
- Ugyan már! Olyan nincs hogy nem jár az eszedben semmi! Na mond csak!
- Nem rádtartozik! – förmedtem rá. És reméltem hogy abbahaggya... de White.
- Hát jó ... – mondta sértődötten.
Egy ideig csendszünetet tartottunk, s ez a szünet hosszabbvolt, mint amennyi idő valójában eltelt.
Olyan szomorú volt. Már megbántam azt a hangot amit használtam vele.
Éppen bocsánatkérésre készülődtem, mikormegszólalt.
- Mi a baj a véremmel? – kérdezte, de nem nézett rám – Leo miatt voltam veszélyben? És mi az hogy ellenség?
- Ez... – köszörültem meg a torkom – Bonyolult.
- De ... miért? Sosem értettem hogy a bácsikám miért tiltott el az erdőtől, és miért nem mesélt nekem azerdőn túlról. Azt mondta hogy csak erdő az egész, és veszélyes vadállatok rohangásznak benne, de... Leon... miért nem támadt rám mikor idejöttem?
- Vadállatok? Nah szép kifejezés... bár... mit is várhatnánk egy Whitetól? Hazug csőcselék mind.
- Mi van? A bácsikám nem hazug! Csak próbáltmegvédeni a vadállatoktól!
- Hát azt eliszem... tőllünk csak félteni lehet mindent... pedig ti vagytok a kapzsi nép.. inkább nekünk kellene félnünk tőlletek.
- Tessék? Kapzsi? Ezt miből gondolod? – állt fel haragosan.
- Abból amit rejtegettek Mis White! – álltamfel én is - Nincs teljesen véletlenül egy madaratok?
- Madár? Talán a kertben amikor épp egy faágra fészkel egy pár, de aznem a miénk!
- Oh jó duma! Tudjuk jól hogy van nállatok valami ami minket illetne.
- Nincs semmi aminek a ti koszos fajtátok birtokában kéne lennie a White birtokon!
- Azt majd meglátjuk nemsokára! – nyúltam a bicskámért.
Olyan közel volt hozzám hogy kis időalatt végezhettem volna vele.
- Jobb lett volna ha nem mentelek meg.
- Akkor ölj meg! Szerezd meg magadnak a dicsőséget!- jött közelebb, majd kinyújtotta nyakát, hogy könnyebb dolgom legyen.
Eleresztettem támadó eszközöm nyelét, majd elindultam hazafelé.
- Többet ne lépd át a White határt! – figyelmeztettem utolsó mondatként.
Ewer Szemszöge
Egy darabig még bámultam, ahogy az oroszlán mellett ugrándozik át a faágakon át, majd észrevettem hogy egyre rosszabbodik a látásom.
- Ajaj!! Futás! – utasítottam Rolfot, majd szélsebesen vágtattam hazafelé, a lilás fényben.
Az alkony már nagyon a vége felé járt.
Mikor megláttam a kastély tornyát, már hallottam is Mrs. Haynes hangját.
Még jobban elkezdtem rohanni, és mikor elé értem elájult.
Daniel épp csak elkapta, de mikor meglátott ijedtében elejtette.
- Jesszus Mária! Hát veled meg mi történt? – Vágta hozzám a kérdést, ruhámat bámulva
- Ömm…- nem akartam elmondani az igazat. Biztos voltam benne hogy rögtön eljutni bácsikámhoz. Muszáj kitalálnom valamit – Nos…- lenéztem mellettem hempergő barátomra és beugrott egy tuti kifogás – A hátsó kertben játszottam Rolfal.
- Gyorsan öltözködj át mielőtt a bácsikád meglát!! És már vehetnéd igazán a hálóingedet is! – nézett fel a holdra.
Nem moccantam. Aggódtam Haynes miatt.
- Nyugi nem lesz semmi baja! De neked lesz ha nem sietsz! Úgyhogy iszkiri! – utasított Daniel, és már iszkoltam is fel a szobámba.
Átöltözködtem rózsaszín, kék pántos hálóingembe, és elkezdtem pakolászni.
A könyveim szanaszét hevertek ágyamon. Bizonyára a bácsikám keresett valamit.
- És meg is találta. – suttogtam magamnak.
A kedvenc könyvem az asztalkámon hevert kinyitva a 136. oldalon… úgy kb. a végén. Egy utálatos fejezet végződött éppenséggel, a csata vége.
Csak egy darab kép volt ábrázolva egy egész oldalon, ahogy holtan feküdtek a csodás lények, s körülöttük a két család.
Mi volt ez a hirtelen érzés, hogy meg kell védenem ellenségemet?
Biztosan nagy dicsőség lenne, ha egy White holttestel állítanék be apám elé. Főleg hogy egy lánnyal.
Amesszeségbe meredtem. A fák között jártam, a tiltott birodalomban gondolataimon keresztül, A White birodalom ban, a tökéletesség földjén.
Az a fruska is olyan illedelmes hogy rosszul vagyok.A tisztaság mániája, az illata... undorító volt egy lányon ilyen virágillatot érezni. És a járása... mintha egy őzet láttam volna magam előtt, ahogy odaszögdécselt barátomhoz.
Szemem sarkából figyeltem minden mozzanatát, ahogy kecsesen símogatja a nálla háromszor nagyobb állatot.
A bicskám nyomta az oldalamat. Megfordult a fejemben, hogy most kellene szólnom Leonak, hogy ideje támadni.
A lányt néztem, ahogy rádölt barátomra.
Az eddig csukott szemét szép lassan kinyitotta, s rám nézett kedvesen, aggodalommal aszemében.
- Mi a baj? – kérdezte bársonyos hangján.
- Semmin! – válaszoltam, és inkább elkaptam a fejem.
- Ugyan már! Olyan nincs hogy nem jár az eszedben semmi! Na mond csak!
- Nem rádtartozik! – förmedtem rá. És reméltem hogy abbahaggya... de White.
- Hát jó ... – mondta sértődötten.
Egy ideig csendszünetet tartottunk, s ez a szünet hosszabbvolt, mint amennyi idő valójában eltelt.
Olyan szomorú volt. Már megbántam azt a hangot amit használtam vele.
Éppen bocsánatkérésre készülődtem, mikormegszólalt.
- Mi a baj a véremmel? – kérdezte, de nem nézett rám – Leo miatt voltam veszélyben? És mi az hogy ellenség?
- Ez... – köszörültem meg a torkom – Bonyolult.
- De ... miért? Sosem értettem hogy a bácsikám miért tiltott el az erdőtől, és miért nem mesélt nekem azerdőn túlról. Azt mondta hogy csak erdő az egész, és veszélyes vadállatok rohangásznak benne, de... Leon... miért nem támadt rám mikor idejöttem?
- Vadállatok? Nah szép kifejezés... bár... mit is várhatnánk egy Whitetól? Hazug csőcselék mind.
- Mi van? A bácsikám nem hazug! Csak próbáltmegvédeni a vadállatoktól!
- Hát azt eliszem... tőllünk csak félteni lehet mindent... pedig ti vagytok a kapzsi nép.. inkább nekünk kellene félnünk tőlletek.
- Tessék? Kapzsi? Ezt miből gondolod? – állt fel haragosan.
- Abból amit rejtegettek Mis White! – álltamfel én is - Nincs teljesen véletlenül egy madaratok?
- Madár? Talán a kertben amikor épp egy faágra fészkel egy pár, de aznem a miénk!
- Oh jó duma! Tudjuk jól hogy van nállatok valami ami minket illetne.
- Nincs semmi aminek a ti koszos fajtátok birtokában kéne lennie a White birtokon!
- Azt majd meglátjuk nemsokára! – nyúltam a bicskámért.
Olyan közel volt hozzám hogy kis időalatt végezhettem volna vele.
- Jobb lett volna ha nem mentelek meg.
- Akkor ölj meg! Szerezd meg magadnak a dicsőséget!- jött közelebb, majd kinyújtotta nyakát, hogy könnyebb dolgom legyen.
Eleresztettem támadó eszközöm nyelét, majd elindultam hazafelé.
- Többet ne lépd át a White határt! – figyelmeztettem utolsó mondatként.
Ewer Szemszöge
Egy darabig még bámultam, ahogy az oroszlán mellett ugrándozik át a faágakon át, majd észrevettem hogy egyre rosszabbodik a látásom.
- Ajaj!! Futás! – utasítottam Rolfot, majd szélsebesen vágtattam hazafelé, a lilás fényben.
Az alkony már nagyon a vége felé járt.
Mikor megláttam a kastély tornyát, már hallottam is Mrs. Haynes hangját.
Még jobban elkezdtem rohanni, és mikor elé értem elájult.
Daniel épp csak elkapta, de mikor meglátott ijedtében elejtette.
- Jesszus Mária! Hát veled meg mi történt? – Vágta hozzám a kérdést, ruhámat bámulva
- Ömm…- nem akartam elmondani az igazat. Biztos voltam benne hogy rögtön eljutni bácsikámhoz. Muszáj kitalálnom valamit – Nos…- lenéztem mellettem hempergő barátomra és beugrott egy tuti kifogás – A hátsó kertben játszottam Rolfal.
- Gyorsan öltözködj át mielőtt a bácsikád meglát!! És már vehetnéd igazán a hálóingedet is! – nézett fel a holdra.
Nem moccantam. Aggódtam Haynes miatt.
- Nyugi nem lesz semmi baja! De neked lesz ha nem sietsz! Úgyhogy iszkiri! – utasított Daniel, és már iszkoltam is fel a szobámba.
Átöltözködtem rózsaszín, kék pántos hálóingembe, és elkezdtem pakolászni.
A könyveim szanaszét hevertek ágyamon. Bizonyára a bácsikám keresett valamit.
- És meg is találta. – suttogtam magamnak.
A kedvenc könyvem az asztalkámon hevert kinyitva a 136. oldalon… úgy kb. a végén. Egy utálatos fejezet végződött éppenséggel, a csata vége.
Csak egy darab kép volt ábrázolva egy egész oldalon, ahogy holtan feküdtek a csodás lények, s körülöttük a két család.
3. Ismerkedés
Csak úgy morgott, és szemei szinte villámokat szórtak.
Fújt a szél és az a kevés fény ami még beáramlott a lombok közül, megvilágította testét. Óriási volt. Hatalmas teste támadóállásban állt. Dús sörényén morgás közben csak úgy remegtek szőrszálak, az ordításába pedig az egész erdő.
Közelebb jött, még mindig mintha a prédát cserkészné be.
A szívverésem felgyorsult, már majdnem kiugrott a helyéről a szívem. A légzésem lassult viszont a halálérzettől.
Egyszer csak elrugaszkodott, és sikkantva lebuktam.
Valaki előttem termett. Kitárta két kezét védelmezően az oroszán felé. És az állat átugrott felettünk.
Még mindig reszkettem, és szinte sírtam a tudattól hogy mindjárt itt a vég. Nem mertem felnézni, csak gubbasztva vártam a halált, majd egy meleg kéz a vállamhoz ért és átölelt valaki.
- Semmi baj! Nem bánt most már! Sőt! Többet soha! – hallatszott Robin meleg, kedves hangja.
Még mindig ugyanabban a testhelyzetben voltam és ugyanabban az állapotban is. Remegtem még akkor is ha tudtam, hogy nem lesz semmi bajom. Nagyon féltem attól az állattól. Most halott lennék ha nem mentenek meg.
- Nyugi! Kedves jószág! Csak érezte rajtad hogy ellenség vagy. De már tudja hogy nem kell bántania téged!
Egy nedves valami ért a csupasz karomhoz. Olyan volt mint Rolf orra, csak... valamivel nagyobbnak éreztem.
Végül egy kicsit kigubóztam, hogy meglessem mi a csoda ért hozzám, és megláttam mellettem a hatalmas macskát.
Még egy kicsit megremegtem a félelemtől, de Robin simogatása lenyugtatott.
- Simogasd meg! Szerettesd meg magaddal! – mondta bíztatóan, és én hallgattam rá.
Kihúztam kezem az ölemből nagyon lassan, és remegve az állat felé nyújtottam.
Rettentően féltem hogy most fogja leharapni a kezem, de valami furcsa módon bíztam a srácban, aki ölelt.
Ujjaim a két szeme közé értek, majd kezem rásimítottam orrára.
Ez a folyamat míg elértem hogy hozzáérjek egy jó darabig tarthatott, hisz Robin nagy megkönnyebbült sóhajjal jutalmazott a pillanatot hogy végre valahára megérintettem.
Elkezdtem simogatni az oroszlánt, majd kinyíltam teljesen, kibújtam barátok kezei alól és már a feje búbját simogattam, majd átöleltem.
Olyan jó selymes volt a szőre. Mint egy kiscicának... csak attól egy nagyon csöppnyit erősebb szálak vonták be testét.
Robin felé tekintettem mosolyogva, és ő óriási mosollyal nézett rám.
- Köszönöm szépen! – mentem hálásan hozzá, majd megöleltem.
- Nincs mit. – suttogta , majd kettéváltunk.
- Honnan tudtad hogy ...
- Hogy megtámad? – fejezte be kérdésem, mire bólintottam – Nos, tudtam .Mint mondtam veszélyben vagy!
Hirtelen megmozdult a bokor és mindkettőnk szíve megállt egy másodpercre.
Mikor megláttam Rolfot nagyon megörültem,és felé szaladtam.
- Szia!!! Hát te meg? Most nézd meg tiszta kosz vagy! Moshatlak meg megint!! – szidtam le, mire ő megmordult és végigrézett rajtam, amit én is megtettem.
A ruhám tele volt mindenféle földi jóval... ez persze jelenleg nem az eperre és egyéb finomságokra volt értve, hanem a koszra, a levelekre, ágakra...
Elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen illetlen? Egyáltalán nem egy úri hölgyhöz méltó.
Rolf az oroszlánra szegezte tekintetét,és a számára még ismeretlen fiúra, majd megindult feléjük. Robin rögtön felpattant egy kidőlt fának a törzsére.
- Rolf! Nem! Ő barát! – szóltam rá, erre ő visszanézett nézett azzal a „Hülyének nézel? Tudom jól!” pillantásával és ment tovább.
Megszaglászta a nála kétszer nagyobb oroszlánt, és a másik is azt tette.
Mi csak árbús szemekkel néztük mit fognak csinálni, majd Rolf lefeküdt a földre és a nagymacska utánozta.
Csak bámultuk őket. Mintha évek óta jó cimborák lennének.
Odasétáltam Robinhoz, és lecsücsültem a farönkre.
- Szerintem te is leülhetsz. Rolf csak azokat bántja akik veszélyesek rám nézve.
- Hát akkor én jobban járok ha menekülök.
- Ugyan már! Ha eddig nem bántott utána se fog! Ülj már le! Bízz bennem! Jobban ismerem a legjobb barátomat mint bárki mást. – bíztattam.
Hosszas gondolkozásba kezdett,én pedig a csak kérlelően figyeltem helyes arcát, ahogy a felemeli az állát, aminek a közepén egy helyes kis gödröcske ékelődik, és a kutyán van a tekintete, ami egyszer csak elkezdett csaholni.
Majd rám nézett. Csak néztük egymást, mindketten belemélyedtünk egymás tekintetébe. Olyan csodálatos gesztenyebarna szeme volt, ami arcán egy fekete vastagabb csíkban csillogott göndör fürtjei alatt. E két szempár alatt pedig egy csinos, kisseb orracska helyezkedett el. Arca már férfiasodott. Nem bújt már a kis pufi arc alá ami a gyerekeknél kötelező.
Vastag szemöldöke, mi egykor össze volt ráncolva, kisimult mikor rám nézett, majd szemét becsukta, sóhajtott egyet, és lepattant mellém.
Újból a kutyát kezdte el figyelni, hogy milyen reakciót váltott ki belőle e mutatvány, de semmi újat. Még mindig csak csaholt ránk nézve.
Láttam Robinon hogy nagyon vívódik ezzel a kutya üggyel.
Elmosolyogtam, és felemeltem a kezem, magamhoz hívva Rolfot.
Oldalra néztem, hogy mit szól ehhez a mellettem ülő srác, de csak félve tekintett a kutya felé.
Rolf felállt. Farkát csóválva felém szaladt, az ölembe tette a fejét, és elkezdtem simogatni.
- Nos? Nem simogatod meg? Nagyon barátságos!
- Nem kösz kihagyom! – hadarta.
Megráztam a fejem szememet forgatva, majd Rolf fejét Robin felé toltam, hogy mennyen oda hozzá.
Oda is sétált nagy boldogan, megnyalta barátom megfagyott kézfejét, és ki egy pár percre szobor volt, elkezdett mozogni és a másik kezével elkezdte simogatni a kutyámat.
Megvakarta a füle mögött, amit régi barátom nagyon élvezett, annyira, hogy lefeküdt a hátára,és kérlelően nézett új barátomra.
- Simogassam meg a pocidat is? – kérdezte mosolyogva Rolftól,és leült a farönkről a földre mellé.
Egy ideig csak néztem hogy barátkoznak meg egymással,és irtó aranyos volt ahogy Robin és Rolf mosolyognak a találkozás miatt. Jesszus hogy élvezi már a kis mocsok a kényeztetést.
Ballra pillantottam,és megláttam a szomorú, magányos oroszlánt.
- Van neve?
- Leon. – jött a gyors válasz – de jobban szeretem a Leot.
Odasétáltam hozzá, és leültem oda, ahol egykor kis barátom ült.
- Szia! – köszöntem neki, mire ő valami morgásfélét hallatott... de éreztem hogy nem azért morog mert nem akarja hogy itt legyek.. ez inkább valamilyen elégedett valami volt....
Elkezdtem simogatni a hátát, és bátran rádőltem. Éreztem ahogy lélegzik, és ahogy dorombol.
ÁÁÁ Tényleg olyan mintegy kis cica.
- Hogyhogy nem utállak? – hangzott fel a kérdés – Meg sem kellett volna menti! Az apám most olyan büszke lenne Leora és rám... de mégsem. Mi ütött belém?
Fújt a szél és az a kevés fény ami még beáramlott a lombok közül, megvilágította testét. Óriási volt. Hatalmas teste támadóállásban állt. Dús sörényén morgás közben csak úgy remegtek szőrszálak, az ordításába pedig az egész erdő.
Közelebb jött, még mindig mintha a prédát cserkészné be.
A szívverésem felgyorsult, már majdnem kiugrott a helyéről a szívem. A légzésem lassult viszont a halálérzettől.
Egyszer csak elrugaszkodott, és sikkantva lebuktam.
Valaki előttem termett. Kitárta két kezét védelmezően az oroszán felé. És az állat átugrott felettünk.
Még mindig reszkettem, és szinte sírtam a tudattól hogy mindjárt itt a vég. Nem mertem felnézni, csak gubbasztva vártam a halált, majd egy meleg kéz a vállamhoz ért és átölelt valaki.
- Semmi baj! Nem bánt most már! Sőt! Többet soha! – hallatszott Robin meleg, kedves hangja.
Még mindig ugyanabban a testhelyzetben voltam és ugyanabban az állapotban is. Remegtem még akkor is ha tudtam, hogy nem lesz semmi bajom. Nagyon féltem attól az állattól. Most halott lennék ha nem mentenek meg.
- Nyugi! Kedves jószág! Csak érezte rajtad hogy ellenség vagy. De már tudja hogy nem kell bántania téged!
Egy nedves valami ért a csupasz karomhoz. Olyan volt mint Rolf orra, csak... valamivel nagyobbnak éreztem.
Végül egy kicsit kigubóztam, hogy meglessem mi a csoda ért hozzám, és megláttam mellettem a hatalmas macskát.
Még egy kicsit megremegtem a félelemtől, de Robin simogatása lenyugtatott.
- Simogasd meg! Szerettesd meg magaddal! – mondta bíztatóan, és én hallgattam rá.
Kihúztam kezem az ölemből nagyon lassan, és remegve az állat felé nyújtottam.
Rettentően féltem hogy most fogja leharapni a kezem, de valami furcsa módon bíztam a srácban, aki ölelt.
Ujjaim a két szeme közé értek, majd kezem rásimítottam orrára.
Ez a folyamat míg elértem hogy hozzáérjek egy jó darabig tarthatott, hisz Robin nagy megkönnyebbült sóhajjal jutalmazott a pillanatot hogy végre valahára megérintettem.
Elkezdtem simogatni az oroszlánt, majd kinyíltam teljesen, kibújtam barátok kezei alól és már a feje búbját simogattam, majd átöleltem.
Olyan jó selymes volt a szőre. Mint egy kiscicának... csak attól egy nagyon csöppnyit erősebb szálak vonták be testét.
Robin felé tekintettem mosolyogva, és ő óriási mosollyal nézett rám.
- Köszönöm szépen! – mentem hálásan hozzá, majd megöleltem.
- Nincs mit. – suttogta , majd kettéváltunk.
- Honnan tudtad hogy ...
- Hogy megtámad? – fejezte be kérdésem, mire bólintottam – Nos, tudtam .Mint mondtam veszélyben vagy!
Hirtelen megmozdult a bokor és mindkettőnk szíve megállt egy másodpercre.
Mikor megláttam Rolfot nagyon megörültem,és felé szaladtam.
- Szia!!! Hát te meg? Most nézd meg tiszta kosz vagy! Moshatlak meg megint!! – szidtam le, mire ő megmordult és végigrézett rajtam, amit én is megtettem.
A ruhám tele volt mindenféle földi jóval... ez persze jelenleg nem az eperre és egyéb finomságokra volt értve, hanem a koszra, a levelekre, ágakra...
Elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen illetlen? Egyáltalán nem egy úri hölgyhöz méltó.
Rolf az oroszlánra szegezte tekintetét,és a számára még ismeretlen fiúra, majd megindult feléjük. Robin rögtön felpattant egy kidőlt fának a törzsére.
- Rolf! Nem! Ő barát! – szóltam rá, erre ő visszanézett nézett azzal a „Hülyének nézel? Tudom jól!” pillantásával és ment tovább.
Megszaglászta a nála kétszer nagyobb oroszlánt, és a másik is azt tette.
Mi csak árbús szemekkel néztük mit fognak csinálni, majd Rolf lefeküdt a földre és a nagymacska utánozta.
Csak bámultuk őket. Mintha évek óta jó cimborák lennének.
Odasétáltam Robinhoz, és lecsücsültem a farönkre.
- Szerintem te is leülhetsz. Rolf csak azokat bántja akik veszélyesek rám nézve.
- Hát akkor én jobban járok ha menekülök.
- Ugyan már! Ha eddig nem bántott utána se fog! Ülj már le! Bízz bennem! Jobban ismerem a legjobb barátomat mint bárki mást. – bíztattam.
Hosszas gondolkozásba kezdett,én pedig a csak kérlelően figyeltem helyes arcát, ahogy a felemeli az állát, aminek a közepén egy helyes kis gödröcske ékelődik, és a kutyán van a tekintete, ami egyszer csak elkezdett csaholni.
Majd rám nézett. Csak néztük egymást, mindketten belemélyedtünk egymás tekintetébe. Olyan csodálatos gesztenyebarna szeme volt, ami arcán egy fekete vastagabb csíkban csillogott göndör fürtjei alatt. E két szempár alatt pedig egy csinos, kisseb orracska helyezkedett el. Arca már férfiasodott. Nem bújt már a kis pufi arc alá ami a gyerekeknél kötelező.
Vastag szemöldöke, mi egykor össze volt ráncolva, kisimult mikor rám nézett, majd szemét becsukta, sóhajtott egyet, és lepattant mellém.
Újból a kutyát kezdte el figyelni, hogy milyen reakciót váltott ki belőle e mutatvány, de semmi újat. Még mindig csak csaholt ránk nézve.
Láttam Robinon hogy nagyon vívódik ezzel a kutya üggyel.
Elmosolyogtam, és felemeltem a kezem, magamhoz hívva Rolfot.
Oldalra néztem, hogy mit szól ehhez a mellettem ülő srác, de csak félve tekintett a kutya felé.
Rolf felállt. Farkát csóválva felém szaladt, az ölembe tette a fejét, és elkezdtem simogatni.
- Nos? Nem simogatod meg? Nagyon barátságos!
- Nem kösz kihagyom! – hadarta.
Megráztam a fejem szememet forgatva, majd Rolf fejét Robin felé toltam, hogy mennyen oda hozzá.
Oda is sétált nagy boldogan, megnyalta barátom megfagyott kézfejét, és ki egy pár percre szobor volt, elkezdett mozogni és a másik kezével elkezdte simogatni a kutyámat.
Megvakarta a füle mögött, amit régi barátom nagyon élvezett, annyira, hogy lefeküdt a hátára,és kérlelően nézett új barátomra.
- Simogassam meg a pocidat is? – kérdezte mosolyogva Rolftól,és leült a farönkről a földre mellé.
Egy ideig csak néztem hogy barátkoznak meg egymással,és irtó aranyos volt ahogy Robin és Rolf mosolyognak a találkozás miatt. Jesszus hogy élvezi már a kis mocsok a kényeztetést.
Ballra pillantottam,és megláttam a szomorú, magányos oroszlánt.
- Van neve?
- Leon. – jött a gyors válasz – de jobban szeretem a Leot.
Odasétáltam hozzá, és leültem oda, ahol egykor kis barátom ült.
- Szia! – köszöntem neki, mire ő valami morgásfélét hallatott... de éreztem hogy nem azért morog mert nem akarja hogy itt legyek.. ez inkább valamilyen elégedett valami volt....
Elkezdtem simogatni a hátát, és bátran rádőltem. Éreztem ahogy lélegzik, és ahogy dorombol.
ÁÁÁ Tényleg olyan mintegy kis cica.
- Hogyhogy nem utállak? – hangzott fel a kérdés – Meg sem kellett volna menti! Az apám most olyan büszke lenne Leora és rám... de mégsem. Mi ütött belém?
2. fejezet - Találkozás
Egy bájos, női hangra keltem fel. Dúdolt valamit, egy csodálatos dallammal.
A refrént értettem egyedül.
Mindezt oly haragosan mondta, mégis bánattal hangjában. Mintha sírt volna.
Az erdőből hallatszott e csodás ének. Annyira kíváncsi voltam ki lehet, de nem mehettem.
Annyit vívódtam, hogy menjek e vagy sem, hogy végül elhallgatott.
A szívemet bánat öntötte el. Sajnáltam hogy elhalasztottam az alkalmat.
Felálltam hintaszékemből, majd elindultam a ház felé, amikor megint hallatszott a női hang. De ennek most más volt a ritmusa, és az egész szöveget hallhattam most már. Automatikusan az erdőbe kezdtem el leskelődni ki lehet az...de nem láttam semmit és senkit. Túl messze volt, és alapból csak visszhangot hallottam.
Hát most már bemerészkedtem az erdőbe, és végig a hang irányába futottam.
A Dal mindig ismétlődött a dombtető felől. Elkezdtem még jobban futni, mint eddig az erdőn át. A hajamban biztosan van egy pár gally és levél, de nem igazán érdekelt, csak a csodás énekkel törődtem, és csak futottam, futottam.
Nem tudom hogyan tört rám ez a kíváncsiság. Ilyen még sosem volt. És miért nem jöhettem sosem ide?
A tempóm hirtelen lelassult. White bácsikám. Nagyon le leszek szidva ha visszamegyek. De miért nem jöhettem ide soha? Olyan csodás a táj, és az erdőben sem támadott meg semmi.
Szép lassan sétálgattam tovább, de belül vívódtam magammal. Talán vissza kellene menni mielőtt, keresnének, és már alkonyodik is, de nem akarok már megállni. Már olyan közel jártam hozzá. A dal egyre közelebbinek hangzott. Jobbról, és balról nem volt más csak a domb folytatása...talán nem is volt vége olyan hosszú lehetett.
Nagy nehezen még felmásztam a tetejére, majd megszűnt e gyönyörű dallam. Mintha itt se lett volna csak beképzeltem. Láttam a csodálatos hegységet. Még életemben nem láttam ilyen szépet, csak a kedvenc könyvemben. Teljesen ugyanilyen volt a táj, de nem is érdekelt már annyira ... Sietnem kellene visszafelé. Már lassan lemegy a nap. Körül belül úgy 5 óra lehetett.
Hátat fordítottam, felemeltem a ruhám alját és már tettem is egy pár lépést lefelé, mikor meghallottam egy lihegő hangot a hátam mögül.
- Te... te énekeltél?
Hátrafordultam meglepődöttségemben. Laknak errefelé?
- Nem. – válaszoltam, és végigmértem a srácot, aki majd összeesett a fáradtságtól.
Le is ült a válaszomra, majd lefeküdt a fűbe, úgy lihegett tovább.
- Te is hallottad? – kérdeztem mellé sétálva. Talán mégsem képzelődtem.
- Igen! Gyönyörű volt! Az a dallam és a szöveg... De ... te hogy kerülsz ide? A tenger felől jöttél? – kérdezte kíváncsian.
- Nem jártam még tengernél. Nagy álmom eljutni egyszer az adriai tengerhez, de sosincs szerencsém. – válaszoltam szomorúan. – És te? A Városból?
- Igen onnan. Valójában apámnak kellett volna fát hoznom Davidtől de elszenderegtem a felhőket nézve.
- Ki az a David?
Nagyot kacagott.
- Emlékezet kiesésed van vagy mi? – kérdezte vissza.
- Nem! De soha életemről nem hallottam Davidről! Az a fia Marlynak vagy ki?
- Marley? – nézett rám értetlenül – Honnan jöttél te? – kérdezte kacarászva.
- Az erdőn túlról. – válaszoltam és ijedt szemekkel kezdett el nézni, majd feltámaszkodott.
- Csak nem egy White?
- Igen! Honnan tudtad? A becses nevem Ewer White. Bocsáss meg az illetlenségemért, hogy nem mutatkoztam be hamarabb. És te ki vagy?
- Én egy Dark vagyok! Dark Robin! Neked nem kéne itt lenned! – állt fel, és felhúzott a földről, ahova beszélgetésünk alatt leültem.
- De ... miért? Mi a baj velem?
- Nem veled van baj hanem a véreddel! Itt veszélyben vagy! Menj vissza ahonnan jöttél! – morogta, és elfutott a hegyek felé, magamra hagyva.
- Várj! – kiáltottam utána, mire megállt.
- Mi van? – jött a válasz.
- Remélem még látjuk egymást!
Láttam ahogy bólint, és futott tovább.
Még néztem egy darabig újdonsült ismerősömet, majd én is elindultam hazafelé.
Ugyanúgy futottam, mint az előbb, de most találkoztam is valamivel.
Egy Hatalmas morgásra megálltam.
Megrémültem. Az erdő mélyén, nem láttam mást, csupán feketeséget és egy arany szem párt.
A refrént értettem egyedül.
„Egy vagy már velem,
Rád tettem kezem,
Mind ketten vétkeztünk
Nincs különbség köztünk,”
Az erdőből hallatszott e csodás ének. Annyira kíváncsi voltam ki lehet, de nem mehettem.
Annyit vívódtam, hogy menjek e vagy sem, hogy végül elhallgatott.
A szívemet bánat öntötte el. Sajnáltam hogy elhalasztottam az alkalmat.
Felálltam hintaszékemből, majd elindultam a ház felé, amikor megint hallatszott a női hang. De ennek most más volt a ritmusa, és az egész szöveget hallhattam most már. Automatikusan az erdőbe kezdtem el leskelődni ki lehet az...de nem láttam semmit és senkit. Túl messze volt, és alapból csak visszhangot hallottam.
Hát most már bemerészkedtem az erdőbe, és végig a hang irányába futottam.
„Születtetek angyalok nemzetségéből,
Áttörve Zivataron.
Szerelem nélküli szívvel,
Feltűnni vágyva nagyon.
Bosszúból haltok megvetésből,
Gyűlöletből dúlt szerelemből!
Céljaitok vonnak és ösztönötök,
Vágy lakik bennetek és élet öröm.
Meg kell, lássátok, végre miről szól szerelem,
Gyűlöletből, kapzsiságból elég legyen!
Ez bizony szerelem lesz!
Ne várd, hogy elmúlik!
Lerázni nem tudod!
Csodás lesz halálig!
Teljes vele lehetsz csak!
És a tettek rátok várnak
E csodás világra ellenségnek születettetek
De teljes lesz szerelmetek”
Egy alacsonyabb dombhoz értem kilépve az erdőből. Mögötte látszódnak az ég felé nyúló hegyek.A Dal mindig ismétlődött a dombtető felől. Elkezdtem még jobban futni, mint eddig az erdőn át. A hajamban biztosan van egy pár gally és levél, de nem igazán érdekelt, csak a csodás énekkel törődtem, és csak futottam, futottam.
Nem tudom hogyan tört rám ez a kíváncsiság. Ilyen még sosem volt. És miért nem jöhettem sosem ide?
A tempóm hirtelen lelassult. White bácsikám. Nagyon le leszek szidva ha visszamegyek. De miért nem jöhettem ide soha? Olyan csodás a táj, és az erdőben sem támadott meg semmi.
Szép lassan sétálgattam tovább, de belül vívódtam magammal. Talán vissza kellene menni mielőtt, keresnének, és már alkonyodik is, de nem akarok már megállni. Már olyan közel jártam hozzá. A dal egyre közelebbinek hangzott. Jobbról, és balról nem volt más csak a domb folytatása...talán nem is volt vége olyan hosszú lehetett.
Nagy nehezen még felmásztam a tetejére, majd megszűnt e gyönyörű dallam. Mintha itt se lett volna csak beképzeltem. Láttam a csodálatos hegységet. Még életemben nem láttam ilyen szépet, csak a kedvenc könyvemben. Teljesen ugyanilyen volt a táj, de nem is érdekelt már annyira ... Sietnem kellene visszafelé. Már lassan lemegy a nap. Körül belül úgy 5 óra lehetett.
Hátat fordítottam, felemeltem a ruhám alját és már tettem is egy pár lépést lefelé, mikor meghallottam egy lihegő hangot a hátam mögül.
- Te... te énekeltél?
Hátrafordultam meglepődöttségemben. Laknak errefelé?
- Nem. – válaszoltam, és végigmértem a srácot, aki majd összeesett a fáradtságtól.
Le is ült a válaszomra, majd lefeküdt a fűbe, úgy lihegett tovább.
- Te is hallottad? – kérdeztem mellé sétálva. Talán mégsem képzelődtem.
- Igen! Gyönyörű volt! Az a dallam és a szöveg... De ... te hogy kerülsz ide? A tenger felől jöttél? – kérdezte kíváncsian.
- Nem jártam még tengernél. Nagy álmom eljutni egyszer az adriai tengerhez, de sosincs szerencsém. – válaszoltam szomorúan. – És te? A Városból?
- Igen onnan. Valójában apámnak kellett volna fát hoznom Davidtől de elszenderegtem a felhőket nézve.
- Ki az a David?
Nagyot kacagott.
- Emlékezet kiesésed van vagy mi? – kérdezte vissza.
- Nem! De soha életemről nem hallottam Davidről! Az a fia Marlynak vagy ki?
- Marley? – nézett rám értetlenül – Honnan jöttél te? – kérdezte kacarászva.
- Az erdőn túlról. – válaszoltam és ijedt szemekkel kezdett el nézni, majd feltámaszkodott.
- Csak nem egy White?
- Igen! Honnan tudtad? A becses nevem Ewer White. Bocsáss meg az illetlenségemért, hogy nem mutatkoztam be hamarabb. És te ki vagy?
- Én egy Dark vagyok! Dark Robin! Neked nem kéne itt lenned! – állt fel, és felhúzott a földről, ahova beszélgetésünk alatt leültem.
- De ... miért? Mi a baj velem?
- Nem veled van baj hanem a véreddel! Itt veszélyben vagy! Menj vissza ahonnan jöttél! – morogta, és elfutott a hegyek felé, magamra hagyva.
- Várj! – kiáltottam utána, mire megállt.
- Mi van? – jött a válasz.
- Remélem még látjuk egymást!
Láttam ahogy bólint, és futott tovább.
Még néztem egy darabig újdonsült ismerősömet, majd én is elindultam hazafelé.
Ugyanúgy futottam, mint az előbb, de most találkoztam is valamivel.
Egy Hatalmas morgásra megálltam.
Megrémültem. Az erdő mélyén, nem láttam mást, csupán feketeséget és egy arany szem párt.
1. fejezet : White család
- NE! – hallottam szerelmem kiáltását, de attól tartok, ez volt az utolsó hang amit hallhattam.
- Köszönöm! – nyögtem ki végül, s boldogsággal teli arccal este a földre
Pár hónappal ezelőtt
- Ewer!! Ewer gyerünk már!! Kész a kaja!!! – keltem fel dadám hangjára, s az oldalamra fordultam – EWER!!! – ismételte utoljára és kipattant a szemem, és vele együtt én is az ágyból.
- Megyek már! Megyek! – válaszoltam, és már a szekrényemben el is vesztem.
- Na végre! Már azt hittem a túlvilágon jársz!- hallatszott megkönnyebbült hangja az ajtó mögül.
- Ott is jártam! – válaszoltam, amire egy kedves nevetést hallatott, s már kopogott is lefelé Mrs. Haynes.
Kutattam a ruhák között. Kéket, vagy rózsaszínt vegyek vajon fel? És a hajam? Ma hogy álljon?
Annyi kérdés járt a fejemben, amin napról napra gondolkozok, hogy a nagy sietségben már teljesen el is felejtettem az időt megnézni.
Ugyanis a mai időbeosztásom nagyon fontos volt! Reggel fel kell mennem a városba a dadámmal, ebédre meghívtak Steel-ék, délután pedig az elő zongora órám lesz.
Annyira vártam már a délutánt. A bácsikám sosem engedte hogy hozzányúljak a zongorához, csak ha éppen már játszottam egyet.
Ő úgy vallotta, hogy ez a zongora különleges. Minden pénzt megért volna neki.
Ha egyszer csődbe jutnánk akkor az egyetlen dolog ami nálunk maradna az a hülye zongora ami szerintem csak foglalja a helyet. De ez az elvem a mai naptól megváltozik. Végre megérinthetem majd a billentyűket.
Nagyot sóhajtottam e gondolatra, s tovább kutattam a ruhák között.
A Kedvencemet nem vehettem fel. Egy csodás, fodros kék ruhácska, derekánál egy csodás pink szalaggal, ami a hátamon óriási masniban végződik.
Mrs. Haynes nem igazán szerette ha ez van rajtam, de én imádtam. Nem szerette ha ebben megyek bárhova. Maximum itthon. Volt belőle 5darab. Ha véletlenül száradna a másik.
Na de nem maradhattam ennél, ezért egy piros buggyos ujjú ruhát felkaptam magamra, s már száguldottam is lefelé a csigalépcsőn.
Én a kastélyon belül a toronyszobában laktam amióta csak tudom ki vagyok.
A toronyszobából egy csigalépcső vezetett le az előszobába.Jobbra mellettem a csigalépcső bekanyarodott az ajtó felé, míg balra pontosan mellettem a kandalló helyezkedett el, előtte egy nagy kerek vörös szőnyeggel, amin egy hintaszék ékeskedett mellette egy kisebb asztalkával.
Előttem helyezkedett el az ebédlő, s z ebédlő mellett egy folyosó, ami a nyugati,és keleti szárny bejáratát rejtette, na meg a zene szobát.
A kelet szárnyban laktak a kastély, és személyeink karbantartói, köztük a Dadám is.
A nyugati szárnyban lakott Lord White bácsikám, aki megtiltotta hogy oda valaha is betegyem a lábam. olykor olykor próbálkoztam régebben hogy legalább benézzek, de sosem volt nyitva... és akkor már meguntam, így nem foglalkoztam vele.
Majd a folyosó végén rejtőzködik a csodálatos zene szoba, ahol minden hangszer megtalálható, köztük az az utálatos zongora is.
Rohantam az ebédlő felé, s amint meglátott bácsikám, ki a hosszú asztal legvégén ült rögtön azt az unott arcot vágta.
- Elkéstél! Mit képzelsz hol élsz? Álom világban? Ez a jelen kedveském! – mondta flegmán.
- Elnézést csak olyan szép álom volt. Egy csodás...
- Reggeli idő van! Majd máskor elmeséled! – vágott szavamba unottan, és folytatta reggeliét, amit szokás szerint nélkülem kezdtek el.
Ettem egy keveset. Nem volt étvágyam. Túl szép helyen jártam ahhoz hogy egy falatot is lenyomjak. Vissza akartam térni de tudtam hogy nincs már idő rá.
- Hogy ízlett a reggeli? Látom sehogy!! mi volt a baj vele? – hadarta mögöttem Benjamin a Szakácsunk, aki halálra rémisztett.
Majdnem minden héten ezt műveli velem, de sose tudom megszokni.
- Ízlett... csak nem vagyok éhes. – hadartam ijedtségemben szapora lélegzettel.
- Rendben akkor! Csak mert tudod... tettem hozzá egy Titkos hozzávalót ma.
- Hát persze! Gondoltam! – bólogattam visszaszorított mosollyal – Hisz maga a reggeli is titkos nemde bár?
- Miért kérdezed? Tán csak nem beszéltél róla valakinek? – kérdezte nagy szemekkel... Mintha azt mondtam volna hogy itt a világ vége.
- Ugyan dehogyis!!
- Rendben mert tudod... – hajolt közelebb a fülemhez – TITKOS! – mondta, s már el is tűnt.
Jót kacagtam rajta, mint mindig.
- Olyan keveset ettél! Valami baj van? – kérdezte aggódóan Denniel.
- Nem semmi bajom! Csak .. nem vagyok éhes! – válaszoltam kedvesen, s ő elvette a tányérokat, letakarította az asztalt, s már ment is a dolgára.
Négyen laktunk ebben a hatalmas kastélyban.
A nagybátyám, Lord White, aki talán túlspiláz mindent. Nagyon forrófejű és morcos folyamatosan. Még sosem láttam mosolyogni.
A dadám Mrs. Haynes. Nos ... ő egy kissé... hogy is mondjam... egy kicsit túl aggódós. ha törik ha szakad ő mindig velem lesz és vigyáz rám.
Benjamin a Szakácsunk, aki ha nem ijesztget vagy nevettet akkor ő nem is létezik. Iszonyúan vicces, és nagyon jól főz. Neki minden főztje nagyon titkos. Még a rántotta is ami ma volt reggelire. Sosem értettem mit lehet titkos hozzávalónak tenni a rántottához.
Majd Denniel... Az egész ház gondnoka. Sosem értettem hogy hogy tud egy ekkora házat tisztán tartani egy ember. Viszont mást nem tudok aki segítene neki, ugyanis csak így mi négyen vagyunk.
Vagyis nem! nem is tudom hogy felejthettem ki az én leges legjobb és hűségesebb barátomat Rolfot!
Ő nem más mint egy hatalmas koromfekete kutya!! Amióta csak az eszemet tudom mindig mellettem volt. Nagyon hűséges jószág. egyszerűen imádom!! Olyan mintha az árnyékom lenne, hisz mindig követ. Állandóan a nyomomban van ... még a mosdó előtt is megáll, és a szobámba is felkísér. Bár jelenleg azon a vörös szőnyegen fekszik, ahova most bácsikám elvándorolt a pipájával, s leült hintaszékbe.
Megpillantottam a falon lévő órát.
- Jesszus!! Elkéstünk!! – álltam fel gyorsan az asztaltól.
- Héhéhé!! Honnan késtünk el? – kérdezte Mrs. Haynes halálra rémülve.
- Már lassan az ebédre kéne indulnunk! – mondtam kapkodva, ő erre visszahuppant és elkezdett kacagni.
- Kedveském Szombat van! Már el is felejtetted azt a csodálatos hangulatot? – nevetgélt tovább.
Elgondolkoztam, s hirtelen bevillant pár kép ... ahogy Brianneleldőlik.
- Uppsz! – mondtam elszégyellve.
- Csodálkoztam is hogy nem a kék ruhádba vagy!
- Igen és megyek is átöltözni akkor! – mondtam, és már szaladtam is.
Beérve a szobámba megint eltűntem a szekrényembe és már kaptam is fel magamra a kedvenc ruhácskámat.
Megfogtam egy könyvet ... vagyis a kedvenc könyvemet, amit bácsikám teljes szívből gyűlölt ezért ha meglátta a kezemben rögtön eltette, de mindig megtaláltam a könyvtárban. Ezért egyszerre több könyvet is levettem polcomról, és már rohantam is a kert végi pavilonomba.
Óriási kert vette körül a házat,s mikor kiléptünk a kapun az erkélyre ami tele volt virágokkal, már látszott is kicsiben a jobbra lévő pavilon pontosan a White határ egyik sarkában.
A pavilon a White határi fal, a két kis tuja, és az erdő vette körül ahova számomra tilos volt a bemenet.
Bácsikám ezt nagyon komolyan vette, úgy mint mindenki más. És ha valamibe mind egyeznek, akkor azt inkább meg se teszem.
Elszaladtam oda, leültem a benne lévő hintaszékbe, s letettem a kis asztalra a könyveket, majd kikerestem azt, amit már oly sokszor olvastam.
Olyan volt mintha a Rómeó és Júlia : Az egykori barátság kötetét olvastam volna ami persze nem létezett... csak így fogtam fel mivel két családról szólt, akik nagyon jóban voltak egykor... De egy nő egyszer megjelent közöttük a csodás állataival, egy kígyóval, egy lóval, egy farkassal, egy oroszlánnal és egy madárral.
Majd egyszer csak ez a lány eltávozott, s meghagyta nekik az állatokat.
Félig meddig meg is egyeztek.
A Whitesekhez került a ló és a farkas, a Darcosokhoz pedig a kígyó és az oroszlán. De a madáron nem tudtak megegyezni. Hogy miért? Talán mert ezek az állatok nem közönséges állatok voltak.
A kígyó mérge gyorsabban öl mint bármi más. Egy Bazaliszkusz aminek ha mérge rácsöppen bármire ami él. Az azon nyomban meghal, de szemében látszott az, amire gondol.
A Ló egy unikornis volt valójában. A világ leggyorsabb állata. Semmi sem körözhette le gyorsaságát.
A Farkas és az oroszlán pedig az uralkodó állatok voltak, hisz a legerősebbek mind közül. Gyorsan öltek ők is ha valaminek nekimentek. akkor annak ott azonnal vége volt.
Majd a madár. Tüzével városokat pusztíthatott volna el, és könnyével pedig a legbetegebb embert is felélesztette. Ő egy főnix madár volt. rajta nem tudtak megegyezni, s ez végzetes volt.
Egy napon csatába kezdtek, s a mágikus lények mind meghaltak. Kivéve az egyik, ki fentről nézte végig a csatát, s barátai halálát, ahogy megölik egymást.
A két család azóta is azon veszekszik, hogy a másiknál van az utolsó mágikus állat.
Kinyitottam a könyvet és már bele is mélyedtem, mikor nyüzsögést hallottam mellőlem. Felnéztem könyvemből és barátom ki a földön feküdt, kiskutya szemekkel nézett fel rám.
- Olvassam fel? Nem unod még? – kérdeztem tőle mosolyogva.
Fel támaszkodott két elülsőm mancsára és elkezdett csaholni.
- Hát jó... – mondtam és belekezdtem újból a történetbe – Egyszer volt hol nem volt...
- Köszönöm! – nyögtem ki végül, s boldogsággal teli arccal este a földre
Pár hónappal ezelőtt
- Ewer!! Ewer gyerünk már!! Kész a kaja!!! – keltem fel dadám hangjára, s az oldalamra fordultam – EWER!!! – ismételte utoljára és kipattant a szemem, és vele együtt én is az ágyból.
- Megyek már! Megyek! – válaszoltam, és már a szekrényemben el is vesztem.
- Na végre! Már azt hittem a túlvilágon jársz!- hallatszott megkönnyebbült hangja az ajtó mögül.
- Ott is jártam! – válaszoltam, amire egy kedves nevetést hallatott, s már kopogott is lefelé Mrs. Haynes.
Kutattam a ruhák között. Kéket, vagy rózsaszínt vegyek vajon fel? És a hajam? Ma hogy álljon?
Annyi kérdés járt a fejemben, amin napról napra gondolkozok, hogy a nagy sietségben már teljesen el is felejtettem az időt megnézni.
Ugyanis a mai időbeosztásom nagyon fontos volt! Reggel fel kell mennem a városba a dadámmal, ebédre meghívtak Steel-ék, délután pedig az elő zongora órám lesz.
Annyira vártam már a délutánt. A bácsikám sosem engedte hogy hozzányúljak a zongorához, csak ha éppen már játszottam egyet.
Ő úgy vallotta, hogy ez a zongora különleges. Minden pénzt megért volna neki.
Ha egyszer csődbe jutnánk akkor az egyetlen dolog ami nálunk maradna az a hülye zongora ami szerintem csak foglalja a helyet. De ez az elvem a mai naptól megváltozik. Végre megérinthetem majd a billentyűket.
Nagyot sóhajtottam e gondolatra, s tovább kutattam a ruhák között.
A Kedvencemet nem vehettem fel. Egy csodás, fodros kék ruhácska, derekánál egy csodás pink szalaggal, ami a hátamon óriási masniban végződik.
Mrs. Haynes nem igazán szerette ha ez van rajtam, de én imádtam. Nem szerette ha ebben megyek bárhova. Maximum itthon. Volt belőle 5darab. Ha véletlenül száradna a másik.
Na de nem maradhattam ennél, ezért egy piros buggyos ujjú ruhát felkaptam magamra, s már száguldottam is lefelé a csigalépcsőn.
Én a kastélyon belül a toronyszobában laktam amióta csak tudom ki vagyok.
A toronyszobából egy csigalépcső vezetett le az előszobába.Jobbra mellettem a csigalépcső bekanyarodott az ajtó felé, míg balra pontosan mellettem a kandalló helyezkedett el, előtte egy nagy kerek vörös szőnyeggel, amin egy hintaszék ékeskedett mellette egy kisebb asztalkával.
Előttem helyezkedett el az ebédlő, s z ebédlő mellett egy folyosó, ami a nyugati,és keleti szárny bejáratát rejtette, na meg a zene szobát.
A kelet szárnyban laktak a kastély, és személyeink karbantartói, köztük a Dadám is.
A nyugati szárnyban lakott Lord White bácsikám, aki megtiltotta hogy oda valaha is betegyem a lábam. olykor olykor próbálkoztam régebben hogy legalább benézzek, de sosem volt nyitva... és akkor már meguntam, így nem foglalkoztam vele.
Majd a folyosó végén rejtőzködik a csodálatos zene szoba, ahol minden hangszer megtalálható, köztük az az utálatos zongora is.
Rohantam az ebédlő felé, s amint meglátott bácsikám, ki a hosszú asztal legvégén ült rögtön azt az unott arcot vágta.
- Elkéstél! Mit képzelsz hol élsz? Álom világban? Ez a jelen kedveském! – mondta flegmán.
- Elnézést csak olyan szép álom volt. Egy csodás...
- Reggeli idő van! Majd máskor elmeséled! – vágott szavamba unottan, és folytatta reggeliét, amit szokás szerint nélkülem kezdtek el.
Ettem egy keveset. Nem volt étvágyam. Túl szép helyen jártam ahhoz hogy egy falatot is lenyomjak. Vissza akartam térni de tudtam hogy nincs már idő rá.
- Hogy ízlett a reggeli? Látom sehogy!! mi volt a baj vele? – hadarta mögöttem Benjamin a Szakácsunk, aki halálra rémisztett.
Majdnem minden héten ezt műveli velem, de sose tudom megszokni.
- Ízlett... csak nem vagyok éhes. – hadartam ijedtségemben szapora lélegzettel.
- Rendben akkor! Csak mert tudod... tettem hozzá egy Titkos hozzávalót ma.
- Hát persze! Gondoltam! – bólogattam visszaszorított mosollyal – Hisz maga a reggeli is titkos nemde bár?
- Miért kérdezed? Tán csak nem beszéltél róla valakinek? – kérdezte nagy szemekkel... Mintha azt mondtam volna hogy itt a világ vége.
- Ugyan dehogyis!!
- Rendben mert tudod... – hajolt közelebb a fülemhez – TITKOS! – mondta, s már el is tűnt.
Jót kacagtam rajta, mint mindig.
- Olyan keveset ettél! Valami baj van? – kérdezte aggódóan Denniel.
- Nem semmi bajom! Csak .. nem vagyok éhes! – válaszoltam kedvesen, s ő elvette a tányérokat, letakarította az asztalt, s már ment is a dolgára.
Négyen laktunk ebben a hatalmas kastélyban.
A nagybátyám, Lord White, aki talán túlspiláz mindent. Nagyon forrófejű és morcos folyamatosan. Még sosem láttam mosolyogni.
A dadám Mrs. Haynes. Nos ... ő egy kissé... hogy is mondjam... egy kicsit túl aggódós. ha törik ha szakad ő mindig velem lesz és vigyáz rám.
Benjamin a Szakácsunk, aki ha nem ijesztget vagy nevettet akkor ő nem is létezik. Iszonyúan vicces, és nagyon jól főz. Neki minden főztje nagyon titkos. Még a rántotta is ami ma volt reggelire. Sosem értettem mit lehet titkos hozzávalónak tenni a rántottához.
Majd Denniel... Az egész ház gondnoka. Sosem értettem hogy hogy tud egy ekkora házat tisztán tartani egy ember. Viszont mást nem tudok aki segítene neki, ugyanis csak így mi négyen vagyunk.
Vagyis nem! nem is tudom hogy felejthettem ki az én leges legjobb és hűségesebb barátomat Rolfot!
Ő nem más mint egy hatalmas koromfekete kutya!! Amióta csak az eszemet tudom mindig mellettem volt. Nagyon hűséges jószág. egyszerűen imádom!! Olyan mintha az árnyékom lenne, hisz mindig követ. Állandóan a nyomomban van ... még a mosdó előtt is megáll, és a szobámba is felkísér. Bár jelenleg azon a vörös szőnyegen fekszik, ahova most bácsikám elvándorolt a pipájával, s leült hintaszékbe.
Megpillantottam a falon lévő órát.
- Jesszus!! Elkéstünk!! – álltam fel gyorsan az asztaltól.
- Héhéhé!! Honnan késtünk el? – kérdezte Mrs. Haynes halálra rémülve.
- Már lassan az ebédre kéne indulnunk! – mondtam kapkodva, ő erre visszahuppant és elkezdett kacagni.
- Kedveském Szombat van! Már el is felejtetted azt a csodálatos hangulatot? – nevetgélt tovább.
Elgondolkoztam, s hirtelen bevillant pár kép ... ahogy Brianneleldőlik.
- Uppsz! – mondtam elszégyellve.
- Csodálkoztam is hogy nem a kék ruhádba vagy!
- Igen és megyek is átöltözni akkor! – mondtam, és már szaladtam is.
Beérve a szobámba megint eltűntem a szekrényembe és már kaptam is fel magamra a kedvenc ruhácskámat.
Megfogtam egy könyvet ... vagyis a kedvenc könyvemet, amit bácsikám teljes szívből gyűlölt ezért ha meglátta a kezemben rögtön eltette, de mindig megtaláltam a könyvtárban. Ezért egyszerre több könyvet is levettem polcomról, és már rohantam is a kert végi pavilonomba.
Óriási kert vette körül a házat,s mikor kiléptünk a kapun az erkélyre ami tele volt virágokkal, már látszott is kicsiben a jobbra lévő pavilon pontosan a White határ egyik sarkában.
A pavilon a White határi fal, a két kis tuja, és az erdő vette körül ahova számomra tilos volt a bemenet.
Bácsikám ezt nagyon komolyan vette, úgy mint mindenki más. És ha valamibe mind egyeznek, akkor azt inkább meg se teszem.
Elszaladtam oda, leültem a benne lévő hintaszékbe, s letettem a kis asztalra a könyveket, majd kikerestem azt, amit már oly sokszor olvastam.
Olyan volt mintha a Rómeó és Júlia : Az egykori barátság kötetét olvastam volna ami persze nem létezett... csak így fogtam fel mivel két családról szólt, akik nagyon jóban voltak egykor... De egy nő egyszer megjelent közöttük a csodás állataival, egy kígyóval, egy lóval, egy farkassal, egy oroszlánnal és egy madárral.
Majd egyszer csak ez a lány eltávozott, s meghagyta nekik az állatokat.
Félig meddig meg is egyeztek.
A Whitesekhez került a ló és a farkas, a Darcosokhoz pedig a kígyó és az oroszlán. De a madáron nem tudtak megegyezni. Hogy miért? Talán mert ezek az állatok nem közönséges állatok voltak.
A kígyó mérge gyorsabban öl mint bármi más. Egy Bazaliszkusz aminek ha mérge rácsöppen bármire ami él. Az azon nyomban meghal, de szemében látszott az, amire gondol.
A Ló egy unikornis volt valójában. A világ leggyorsabb állata. Semmi sem körözhette le gyorsaságát.
A Farkas és az oroszlán pedig az uralkodó állatok voltak, hisz a legerősebbek mind közül. Gyorsan öltek ők is ha valaminek nekimentek. akkor annak ott azonnal vége volt.
Majd a madár. Tüzével városokat pusztíthatott volna el, és könnyével pedig a legbetegebb embert is felélesztette. Ő egy főnix madár volt. rajta nem tudtak megegyezni, s ez végzetes volt.
Egy napon csatába kezdtek, s a mágikus lények mind meghaltak. Kivéve az egyik, ki fentről nézte végig a csatát, s barátai halálát, ahogy megölik egymást.
A két család azóta is azon veszekszik, hogy a másiknál van az utolsó mágikus állat.
Kinyitottam a könyvet és már bele is mélyedtem, mikor nyüzsögést hallottam mellőlem. Felnéztem könyvemből és barátom ki a földön feküdt, kiskutya szemekkel nézett fel rám.
- Olvassam fel? Nem unod még? – kérdeztem tőle mosolyogva.
Fel támaszkodott két elülsőm mancsára és elkezdett csaholni.
- Hát jó... – mondtam és belekezdtem újból a történetbe – Egyszer volt hol nem volt...