A refrént értettem egyedül.
„Egy vagy már velem,
Rád tettem kezem,
Mind ketten vétkeztünk
Nincs különbség köztünk,”
Az erdőből hallatszott e csodás ének. Annyira kíváncsi voltam ki lehet, de nem mehettem.
Annyit vívódtam, hogy menjek e vagy sem, hogy végül elhallgatott.
A szívemet bánat öntötte el. Sajnáltam hogy elhalasztottam az alkalmat.
Felálltam hintaszékemből, majd elindultam a ház felé, amikor megint hallatszott a női hang. De ennek most más volt a ritmusa, és az egész szöveget hallhattam most már. Automatikusan az erdőbe kezdtem el leskelődni ki lehet az...de nem láttam semmit és senkit. Túl messze volt, és alapból csak visszhangot hallottam.
Hát most már bemerészkedtem az erdőbe, és végig a hang irányába futottam.
„Születtetek angyalok nemzetségéből,
Áttörve Zivataron.
Szerelem nélküli szívvel,
Feltűnni vágyva nagyon.
Bosszúból haltok megvetésből,
Gyűlöletből dúlt szerelemből!
Céljaitok vonnak és ösztönötök,
Vágy lakik bennetek és élet öröm.
Meg kell, lássátok, végre miről szól szerelem,
Gyűlöletből, kapzsiságból elég legyen!
Ez bizony szerelem lesz!
Ne várd, hogy elmúlik!
Lerázni nem tudod!
Csodás lesz halálig!
Teljes vele lehetsz csak!
És a tettek rátok várnak
E csodás világra ellenségnek születettetek
De teljes lesz szerelmetek”
Egy alacsonyabb dombhoz értem kilépve az erdőből. Mögötte látszódnak az ég felé nyúló hegyek.A Dal mindig ismétlődött a dombtető felől. Elkezdtem még jobban futni, mint eddig az erdőn át. A hajamban biztosan van egy pár gally és levél, de nem igazán érdekelt, csak a csodás énekkel törődtem, és csak futottam, futottam.
Nem tudom hogyan tört rám ez a kíváncsiság. Ilyen még sosem volt. És miért nem jöhettem sosem ide?
A tempóm hirtelen lelassult. White bácsikám. Nagyon le leszek szidva ha visszamegyek. De miért nem jöhettem ide soha? Olyan csodás a táj, és az erdőben sem támadott meg semmi.
Szép lassan sétálgattam tovább, de belül vívódtam magammal. Talán vissza kellene menni mielőtt, keresnének, és már alkonyodik is, de nem akarok már megállni. Már olyan közel jártam hozzá. A dal egyre közelebbinek hangzott. Jobbról, és balról nem volt más csak a domb folytatása...talán nem is volt vége olyan hosszú lehetett.
Nagy nehezen még felmásztam a tetejére, majd megszűnt e gyönyörű dallam. Mintha itt se lett volna csak beképzeltem. Láttam a csodálatos hegységet. Még életemben nem láttam ilyen szépet, csak a kedvenc könyvemben. Teljesen ugyanilyen volt a táj, de nem is érdekelt már annyira ... Sietnem kellene visszafelé. Már lassan lemegy a nap. Körül belül úgy 5 óra lehetett.
Hátat fordítottam, felemeltem a ruhám alját és már tettem is egy pár lépést lefelé, mikor meghallottam egy lihegő hangot a hátam mögül.
- Te... te énekeltél?
Hátrafordultam meglepődöttségemben. Laknak errefelé?
- Nem. – válaszoltam, és végigmértem a srácot, aki majd összeesett a fáradtságtól.
Le is ült a válaszomra, majd lefeküdt a fűbe, úgy lihegett tovább.
- Te is hallottad? – kérdeztem mellé sétálva. Talán mégsem képzelődtem.
- Igen! Gyönyörű volt! Az a dallam és a szöveg... De ... te hogy kerülsz ide? A tenger felől jöttél? – kérdezte kíváncsian.
- Nem jártam még tengernél. Nagy álmom eljutni egyszer az adriai tengerhez, de sosincs szerencsém. – válaszoltam szomorúan. – És te? A Városból?
- Igen onnan. Valójában apámnak kellett volna fát hoznom Davidtől de elszenderegtem a felhőket nézve.
- Ki az a David?
Nagyot kacagott.
- Emlékezet kiesésed van vagy mi? – kérdezte vissza.
- Nem! De soha életemről nem hallottam Davidről! Az a fia Marlynak vagy ki?
- Marley? – nézett rám értetlenül – Honnan jöttél te? – kérdezte kacarászva.
- Az erdőn túlról. – válaszoltam és ijedt szemekkel kezdett el nézni, majd feltámaszkodott.
- Csak nem egy White?
- Igen! Honnan tudtad? A becses nevem Ewer White. Bocsáss meg az illetlenségemért, hogy nem mutatkoztam be hamarabb. És te ki vagy?
- Én egy Dark vagyok! Dark Robin! Neked nem kéne itt lenned! – állt fel, és felhúzott a földről, ahova beszélgetésünk alatt leültem.
- De ... miért? Mi a baj velem?
- Nem veled van baj hanem a véreddel! Itt veszélyben vagy! Menj vissza ahonnan jöttél! – morogta, és elfutott a hegyek felé, magamra hagyva.
- Várj! – kiáltottam utána, mire megállt.
- Mi van? – jött a válasz.
- Remélem még látjuk egymást!
Láttam ahogy bólint, és futott tovább.
Még néztem egy darabig újdonsült ismerősömet, majd én is elindultam hazafelé.
Ugyanúgy futottam, mint az előbb, de most találkoztam is valamivel.
Egy Hatalmas morgásra megálltam.
Megrémültem. Az erdő mélyén, nem láttam mást, csupán feketeséget és egy arany szem párt.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése