5. Veszély

Hamarabb felkeltem mint szoktam.
Könnyedén kilibbentem ágyamból, s kiléptem az erkélyre.
Mélyen beszippantottam a friss, reggeli levegőt.., közelebb léptem árvácskáimhoz, meglestem az éppen kinyílásra váró bimbókat, meglocsoltam őket.
Annyit gyönyörködtem bennük. Büszke voltam magamra, hogy képes vagyok arra amire Mrs. Haynes, ugyanis ezeket a virágokat csak én neveltem. Bár nem nagy igényre nem tettek szert, de akkor is én gondozom őket. Várom hogy kihajtsanak minden egyes nap türelmetlenül.
Szemem sarkából megpillantottam egy ismerős szem párt.
- Robin? – suttogtam magamnak.
Ő csak komoran bámult rám, az egyik pavilonomat megtartó oszlopnak dőlve.
Beszélni akartam vele minden féle képen. Bocsánatot akartam kérni a tegnapi viselkedésemért. Nagyon durva voltam vele, és már megbántam.
Megfordultam, berontottam a szobámba és már rohantam is le a csigalépcsőn, majd kiszaladtam a házból, de ő már nem volt ott.
Tovább futottam. Tudtam, hogy nem juthatott valami messze és nekem muszáj volt vele beszélni.
- Várj!! – ordítottam, hátha meghallja, és már túl is léptem a White határt.
A gallyak vágták a csupasz lábamat. Lábbelire nem volt idő.
Kibírhatatlanul fájt ahogy az ágak recsegtek a talpam alatt.
Meghallottam bácsikám hangját mögülem, ahogy engem szólongat dühösen. Na most már biztos hogy nem állok meg. Az életrevaló fogságot kifutottam magamnak.
Egy hatalmas oroszlán előttem termett, és akkorát ordított dühösen, hogy beleremegett az erdő.
Leo volt az, de most nagyon ellenségesnek látszott. Éreztem hogy ez az ordítást annak szánta hogy jobban járok ha visszafordulok, de nem hallgattam rá.
- Kérlek engedj át! Beszélnem kell vele! – kérleltem, de rámorgott dühösen.
Tudtam hogy nem bántana, de most megint úgy nézett mint amikor először találkoztunk.
- Ewer! – lökött hátra bácsikám, és Rolf elém állt morogva.
Leo is teljesen feldühödött bácsikámat látva, is ezt kimutatta szemében
Morgott rá, majd támadásra készen állt.
- Támadj! – hallottam Robin utasítását.
Az oroszlán elrugaszkodott, majd nekiugrott a védelemnek, Rolfnak.
Robin szövetségesei Lord Whitenak mentek neki. Lefogták úgy hogy nem tudott semmi mást csinálni csak ordítani.
- Engedjétek el! – kiabáltam felállva a földről dühösen bácsikám ordítására.
Persze rögtön én is veszélybe kerültem és a maradék srác aki nem volt éppenséggel elfoglalva engem is lefogtak.
Rolf még mindig küzdött, de túl nagy volt a túlerő.
Ketten fogták a két lábamat, és egy ember volt mögöttem, aki összekulcsolva fogta két kezem.
Rángatóztam össze vissza és közben ordítottam hogy engedjenek el.
- Ne !! Áú ez fáj!! – kiáltottam mikor a csuklóm megfájdult.
Máshogy helyezkedtek el kezei aki a kezeimet fogta. Furcsa. Azt hittem ezek a fájdalomra mennek.
Megértettem már miért féltett annyira Lord White az erdőtől. Jaj annyira rosszul érzem magam hogy most bekövetkezett, amitől félt, és ez mind miattam van. Miért nem hallgattam rá?
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy cipeltek át az erdőn, abba a városba, ahonnan egykori barátom, vagy ellenségem jött.
- Sajnálom. Mondtam, hogy ne gyere ide! – hallottam meg Robin szomorú hangját mögülem.
Fel néztem (mivel függőleges helyzetben voltam) és megláttam őt, ahogy szomorúan előre tekint, és fogja a karjaimat, mellette pedig Leo ballagott lehajtott fejjel.
***
Kiértünk az erdőből, arra a dombra ahol először találkoztunk.
- Szép volt Leo! – dicsérte meg gazdája, majd az állat hátramaradt, visszament az erdőbe.
- Megkaptad a dicsőséget amire úgy vágytál. Gratulálok! – mondtam haragosan, de ő nem válaszolt, csak vitt tovább a végtelenbe, a hegyeken túlra.

Robin Szemszöge:
Ezt nem hiszem el! Szóltam neki hogy ne jöjjön többet ide!

Mikor beléptünk a nagykapun mindenki elkezdett újjungani a foglyokat látva.
Ewer bácsikája még küzdött a szabadságért, de ő... Mintha egy halottat hordoztam volna. Semmi érzelem, gondolat nem látszott arcán, csak hagyta magát hurcolni.
Olykor már tényleg azt hittem hogy meghalt, s ekkor kitapintottam az ütőerét. Mikor éreztem vére áramlását megnyugodtam.
Belépve a várba, a vörös szőnyegen vonszolva barátomat maga volt a pokol.
Apám elé érve letettük őket s az uralkodónk ördögi kacajba kezdett.
Muszáj volt büszke mosolyt erőltetni arcomra, mert ha nem teszem, elárulom magam, s érzelmeimet.
Az apám előtt térdeplő lány rám nézett szomorú, átvert pillantással, ami lehetetlenné tette számomra a színészetet.
- Nocsak! Két White! Mí megtisztelő önöket e birodalomban látni! –hanngzottak fennkölt szavai apámnak, s mi lenézően elkezdünk kacagni. – A tömlöcbe velük! – adta ki a parancsot – Legalább addig amíg el nem árulják merre rejtegetik azt a dolgot, ami a miénk!
Felhúztam a hölgyet, aki lógó orral csak a földet kémlelte, s elkezdtem tolni a tömlöcbe vezető út felé.
Nem ellenkezett úgy mint Lord White, vele hárman is alig bírtak el, de a lány csak ment amerre vezettem.
Rángatni se lett volna szükség, legalábbis nem úgy mint bácsikáját, de muszáj volt.
Felnyögött mikor egy elágazó folyosónál balra akart menni de én visszarántottam a jobb irányba.
- Bocsájts meg! nem akarlak bántani de muszáj. Sajnálom! - suttogtam fülébe, de rám se hederített.
Mikor elértünk a célhoz belöktük őket börtönükbe, s rá se bírtam nézni. Nem bírtam volna ki , ha megint látnom kell azt a tökéletes porcelán baba arcát bánatba burkolózva.
A folyosón visszafelé még hallottuk Lord White haragos, szabadságra vágyó ordítását.
Visszatérve apámhoz, büszke, örömteli arcot erőlöltettem magamra, bár nagyon nehéz volt, hisz barátom arca mindig a szemem előtt lebegett.


Ewer szemszöge:

Elegem van mindenből, főleg a tudatlanságból. Iszonyú bűntudatom gyötör. Bajba sodortam a bácsikámat, és az új barátom tart fogságban.
Mi lenne nálunk ami az övék?
Bácsikám csak a falnak támaszkodva ült a beszűrődő fényben, míg én inkább a sötétségben rejtőztem. Szegény nagyon rossz állapotban volt. nem lehetett semmit elolvasni arcáról, csak a rabság kínját, mikor az ember már inkább beletörődik a sorsába.
Személyem a földet nézte, s a ruháját mennyi piszok van rajta, na meg gondolkoztam, végül is mi mást tehettem?
Vajon most mit csinálhatnak a többiek? Biztos aggódnak értünk.
Ok nélkül tűntünk el, és még egy levelet sem hagytunk, nemhogy még értesítettük volna őket... de mindez az én hibám. Túlságosan is beszélni akartam vele.
- „Robin” – ejtettem ki számmal, de egy hang se jött ki a torkomon.
Annyira kedves volt, megmentett és nem akart bajba keverni. Megvédett a rossztól, pedig elvileg inkább ellenségeknek kellene lennünk, de nem tudok rá haragudni. Előre szólt és én nem hallgattam rá.
Láttam egy oroszlánt is akit ma a barátomnak tudhatok. Ezt is neki köszönhetem ráadásul a kutyám is megkedvelte.
- „Rolf” – mondtam megint ugyanúgy.
Szinte hallom nyüszítését, ahogy az erdőt kémleli, mikor jövünk már vissza, de csak vár,és vár, talán feleslegesen.
Már majdnem legördült egy könnycsepp barátomat szomorúan a lelki szemeimmel látva, mikor meghallottam egy ismerős hangot.
- Szia Dimirtri!
- Helló Robin! Jöttél látogatni?
A névre rögtön felkaptam a fejem és szememet a börtön rácsos ablakai felé forgattam.
Adtak egymásnak egy ötöst, s már kezdődött is a traccsparti, amit muszáj végighallgatnom, bár bácsikám még mindig halottnak tettette magát, láttam rajta hogy ő is fülel.
- Figyi!! Van egy iszonyú jó hírem!! – kezdte Robin nagy mosollyal, és örömmel a hangjában.
- Na ne!! Mi az?
- Áh hosszú... meg azt hiszem úgy is felesleges volt...
- Nem!! Mond el! Mit tettél!! – kíváncsiskodott a börtönőrünk, akit a hallottak szerint Dimitrinek hívtak.
- Beszéltem a csajjal... – mondta barátom sármos mosollyal,és hangnemmel.
itt egy rövid csend szünet volt, de ez a rövidke idő felért egy kínzással. Milyen csaj? Oh bizonyára az akihez hozzá akarják adni... mint én és Brian... Szép jövő elé nézünk végül is... de mi ez a kín amit érzek?
- Oh!! Kristen? – jött rá végül őrünk.
- Bizony!! És beszélhetnék még vele ... Ugyanis nincs belém zúgva!! Viszont meséltem egy kicsit a legjobb barátomról és hát... mintha egy kicsit felmenne a hangja mikor kiejti a nevét,és túl sokat sóhajtozott... De nem hiszem hogy ennyi elég... lehet hogy csak fáradt volt... Szerinted még beszéljek vele legjobb barátom?
Dimitri elég gyanú fogott arcot vágott, majd megkérdezte azt, amit általában zsaroláskor kérdeznek.
- Mit kérsz cserébe?
- A mai műszakodat,és hogy állod a szavad!
- Minek neked a mai műszakom? – kacagott fel, majd Robin felém mutatott fejével.
- Nem bízol bennem? Nyugi tudok rájuk vigyázni... de azért ezt kérned se kellett volna... de... minek akarsz te ennyire őrködni?
Robin lehajtotta a féjét és egy nagyot sóhajtott.
- Hosszú! De ezt négyszemközt!- mondta végül, majd már nála is volt a felszerelés.
Beállt Dimitri helyére, rám pillantott, majd csak maga elé meredt.