1. fejezet : White család

- NE! – hallottam szerelmem kiáltását, de attól tartok, ez volt az utolsó hang amit hallhattam.
- Köszönöm! – nyögtem ki végül, s boldogsággal teli arccal este a földre

Pár hónappal ezelőtt

- Ewer!! Ewer gyerünk már!! Kész a kaja!!! – keltem fel dadám hangjára, s az oldalamra fordultam – EWER!!! – ismételte utoljára és kipattant a szemem, és vele együtt én is az ágyból.
- Megyek már! Megyek! – válaszoltam, és már a szekrényemben el is vesztem.
- Na végre! Már azt hittem a túlvilágon jársz!- hallatszott megkönnyebbült hangja az ajtó mögül.
- Ott is jártam! – válaszoltam, amire egy kedves nevetést hallatott, s már kopogott is lefelé Mrs. Haynes.
Kutattam a ruhák között. Kéket, vagy rózsaszínt vegyek vajon fel? És a hajam? Ma hogy álljon?
Annyi kérdés járt a fejemben, amin napról napra gondolkozok, hogy a nagy sietségben már teljesen el is felejtettem az időt megnézni.
Ugyanis a mai időbeosztásom nagyon fontos volt! Reggel fel kell mennem a városba a dadámmal, ebédre meghívtak Steel-ék, délután pedig az elő zongora órám lesz.
Annyira vártam már a délutánt. A bácsikám sosem engedte hogy hozzányúljak a zongorához, csak ha éppen már játszottam egyet.
Ő úgy vallotta, hogy ez a zongora különleges. Minden pénzt megért volna neki.
Ha egyszer csődbe jutnánk akkor az egyetlen dolog ami nálunk maradna az a hülye zongora ami szerintem csak foglalja a helyet. De ez az elvem a mai naptól megváltozik. Végre megérinthetem majd a billentyűket.
Nagyot sóhajtottam e gondolatra, s tovább kutattam a ruhák között.
A Kedvencemet nem vehettem fel. Egy csodás, fodros kék ruhácska, derekánál egy csodás pink szalaggal, ami a hátamon óriási masniban végződik.
Mrs. Haynes nem igazán szerette ha ez van rajtam, de én imádtam. Nem szerette ha ebben megyek bárhova. Maximum itthon. Volt belőle 5darab. Ha véletlenül száradna a másik.
Na de nem maradhattam ennél, ezért egy piros buggyos ujjú ruhát felkaptam magamra, s már száguldottam is lefelé a csigalépcsőn.
Én a kastélyon belül a toronyszobában laktam amióta csak tudom ki vagyok.
A toronyszobából egy csigalépcső vezetett le az előszobába.Jobbra mellettem a csigalépcső bekanyarodott az ajtó felé, míg balra pontosan mellettem a kandalló helyezkedett el, előtte egy nagy kerek vörös szőnyeggel, amin egy hintaszék ékeskedett mellette egy kisebb asztalkával.
Előttem helyezkedett el az ebédlő, s z ebédlő mellett egy folyosó, ami a nyugati,és keleti szárny bejáratát rejtette, na meg a zene szobát.
A kelet szárnyban laktak a kastély, és személyeink karbantartói, köztük a Dadám is.
A nyugati szárnyban lakott Lord White bácsikám, aki megtiltotta hogy oda valaha is betegyem a lábam. olykor olykor próbálkoztam régebben hogy legalább benézzek, de sosem volt nyitva... és akkor már meguntam, így nem foglalkoztam vele.
Majd a folyosó végén rejtőzködik a csodálatos zene szoba, ahol minden hangszer megtalálható, köztük az az utálatos zongora is.
Rohantam az ebédlő felé, s amint meglátott bácsikám, ki a hosszú asztal legvégén ült rögtön azt az unott arcot vágta.
- Elkéstél! Mit képzelsz hol élsz? Álom világban? Ez a jelen kedveském! – mondta flegmán.
- Elnézést csak olyan szép álom volt. Egy csodás...
- Reggeli idő van! Majd máskor elmeséled! – vágott szavamba unottan, és folytatta reggeliét, amit szokás szerint nélkülem kezdtek el.
Ettem egy keveset. Nem volt étvágyam. Túl szép helyen jártam ahhoz hogy egy falatot is lenyomjak. Vissza akartam térni de tudtam hogy nincs már idő rá.
- Hogy ízlett a reggeli? Látom sehogy!! mi volt a baj vele? – hadarta mögöttem Benjamin a Szakácsunk, aki halálra rémisztett.
Majdnem minden héten ezt műveli velem, de sose tudom megszokni.
- Ízlett... csak nem vagyok éhes. – hadartam ijedtségemben szapora lélegzettel.
- Rendben akkor! Csak mert tudod... tettem hozzá egy Titkos hozzávalót ma.
- Hát persze! Gondoltam! – bólogattam visszaszorított mosollyal – Hisz maga a reggeli is titkos nemde bár?
- Miért kérdezed? Tán csak nem beszéltél róla valakinek? – kérdezte nagy szemekkel... Mintha azt mondtam volna hogy itt a világ vége.
- Ugyan dehogyis!!
- Rendben mert tudod... – hajolt közelebb a fülemhez – TITKOS! – mondta, s már el is tűnt.
Jót kacagtam rajta, mint mindig.
- Olyan keveset ettél! Valami baj van? – kérdezte aggódóan Denniel.
- Nem semmi bajom! Csak .. nem vagyok éhes! – válaszoltam kedvesen, s ő elvette a tányérokat, letakarította az asztalt, s már ment is a dolgára.
Négyen laktunk ebben a hatalmas kastélyban.
A nagybátyám, Lord White, aki talán túlspiláz mindent. Nagyon forrófejű és morcos folyamatosan. Még sosem láttam mosolyogni.
A dadám Mrs. Haynes. Nos ... ő egy kissé... hogy is mondjam... egy kicsit túl aggódós. ha törik ha szakad ő mindig velem lesz és vigyáz rám.
Benjamin a Szakácsunk, aki ha nem ijesztget vagy nevettet akkor ő nem is létezik. Iszonyúan vicces, és nagyon jól főz. Neki minden főztje nagyon titkos. Még a rántotta is ami ma volt reggelire. Sosem értettem mit lehet titkos hozzávalónak tenni a rántottához.
Majd Denniel... Az egész ház gondnoka. Sosem értettem hogy hogy tud egy ekkora házat tisztán tartani egy ember. Viszont mást nem tudok aki segítene neki, ugyanis csak így mi négyen vagyunk.
Vagyis nem! nem is tudom hogy felejthettem ki az én leges legjobb és hűségesebb barátomat Rolfot!
Ő nem más mint egy hatalmas koromfekete kutya!! Amióta csak az eszemet tudom mindig mellettem volt. Nagyon hűséges jószág. egyszerűen imádom!! Olyan mintha az árnyékom lenne, hisz mindig követ. Állandóan a nyomomban van ... még a mosdó előtt is megáll, és a szobámba is felkísér. Bár jelenleg azon a vörös szőnyegen fekszik, ahova most bácsikám elvándorolt a pipájával, s leült hintaszékbe.
Megpillantottam a falon lévő órát.
- Jesszus!! Elkéstünk!! – álltam fel gyorsan az asztaltól.
- Héhéhé!! Honnan késtünk el? – kérdezte Mrs. Haynes halálra rémülve.
- Már lassan az ebédre kéne indulnunk! – mondtam kapkodva, ő erre visszahuppant és elkezdett kacagni.
- Kedveském Szombat van! Már el is felejtetted azt a csodálatos hangulatot? – nevetgélt tovább.
Elgondolkoztam, s hirtelen bevillant pár kép ... ahogy Brianneleldőlik.
- Uppsz! – mondtam elszégyellve.
- Csodálkoztam is hogy nem a kék ruhádba vagy!
- Igen és megyek is átöltözni akkor! – mondtam, és már szaladtam is.
Beérve a szobámba megint eltűntem a szekrényembe és már kaptam is fel magamra a kedvenc ruhácskámat.
Megfogtam egy könyvet ... vagyis a kedvenc könyvemet, amit bácsikám teljes szívből gyűlölt ezért ha meglátta a kezemben rögtön eltette, de mindig megtaláltam a könyvtárban. Ezért egyszerre több könyvet is levettem polcomról, és már rohantam is a kert végi pavilonomba.
Óriási kert vette körül a házat,s mikor kiléptünk a kapun az erkélyre ami tele volt virágokkal, már látszott is kicsiben a jobbra lévő pavilon pontosan a White határ egyik sarkában.
A pavilon a White határi fal, a két kis tuja, és az erdő vette körül ahova számomra tilos volt a bemenet.
Bácsikám ezt nagyon komolyan vette, úgy mint mindenki más. És ha valamibe mind egyeznek, akkor azt inkább meg se teszem.
Elszaladtam oda, leültem a benne lévő hintaszékbe, s letettem a kis asztalra a könyveket, majd kikerestem azt, amit már oly sokszor olvastam.
Olyan volt mintha a Rómeó és Júlia : Az egykori barátság kötetét olvastam volna ami persze nem létezett... csak így fogtam fel mivel két családról szólt, akik nagyon jóban voltak egykor... De egy nő egyszer megjelent közöttük a csodás állataival, egy kígyóval, egy lóval, egy farkassal, egy oroszlánnal és egy madárral.
Majd egyszer csak ez a lány eltávozott, s meghagyta nekik az állatokat.
Félig meddig meg is egyeztek.
A Whitesekhez került a ló és a farkas, a Darcosokhoz pedig a kígyó és az oroszlán. De a madáron nem tudtak megegyezni. Hogy miért? Talán mert ezek az állatok nem közönséges állatok voltak.
A kígyó mérge gyorsabban öl mint bármi más. Egy Bazaliszkusz aminek ha mérge rácsöppen bármire ami él. Az azon nyomban meghal, de szemében látszott az, amire gondol.
A Ló egy unikornis volt valójában. A világ leggyorsabb állata. Semmi sem körözhette le gyorsaságát.
A Farkas és az oroszlán pedig az uralkodó állatok voltak, hisz a legerősebbek mind közül. Gyorsan öltek ők is ha valaminek nekimentek. akkor annak ott azonnal vége volt.
Majd a madár. Tüzével városokat pusztíthatott volna el, és könnyével pedig a legbetegebb embert is felélesztette. Ő egy főnix madár volt. rajta nem tudtak megegyezni, s ez végzetes volt.
Egy napon csatába kezdtek, s a mágikus lények mind meghaltak. Kivéve az egyik, ki fentről nézte végig a csatát, s barátai halálát, ahogy megölik egymást.
A két család azóta is azon veszekszik, hogy a másiknál van az utolsó mágikus állat.

Kinyitottam a könyvet és már bele is mélyedtem, mikor nyüzsögést hallottam mellőlem. Felnéztem könyvemből és barátom ki a földön feküdt, kiskutya szemekkel nézett fel rám.
- Olvassam fel? Nem unod még? – kérdeztem tőle mosolyogva.
Fel támaszkodott két elülsőm mancsára és elkezdett csaholni.
- Hát jó... – mondtam és belekezdtem újból a történetbe – Egyszer volt hol nem volt...