5. Veszély

Hamarabb felkeltem mint szoktam.
Könnyedén kilibbentem ágyamból, s kiléptem az erkélyre.
Mélyen beszippantottam a friss, reggeli levegőt.., közelebb léptem árvácskáimhoz, meglestem az éppen kinyílásra váró bimbókat, meglocsoltam őket.
Annyit gyönyörködtem bennük. Büszke voltam magamra, hogy képes vagyok arra amire Mrs. Haynes, ugyanis ezeket a virágokat csak én neveltem. Bár nem nagy igényre nem tettek szert, de akkor is én gondozom őket. Várom hogy kihajtsanak minden egyes nap türelmetlenül.
Szemem sarkából megpillantottam egy ismerős szem párt.
- Robin? – suttogtam magamnak.
Ő csak komoran bámult rám, az egyik pavilonomat megtartó oszlopnak dőlve.
Beszélni akartam vele minden féle képen. Bocsánatot akartam kérni a tegnapi viselkedésemért. Nagyon durva voltam vele, és már megbántam.
Megfordultam, berontottam a szobámba és már rohantam is le a csigalépcsőn, majd kiszaladtam a házból, de ő már nem volt ott.
Tovább futottam. Tudtam, hogy nem juthatott valami messze és nekem muszáj volt vele beszélni.
- Várj!! – ordítottam, hátha meghallja, és már túl is léptem a White határt.
A gallyak vágták a csupasz lábamat. Lábbelire nem volt idő.
Kibírhatatlanul fájt ahogy az ágak recsegtek a talpam alatt.
Meghallottam bácsikám hangját mögülem, ahogy engem szólongat dühösen. Na most már biztos hogy nem állok meg. Az életrevaló fogságot kifutottam magamnak.
Egy hatalmas oroszlán előttem termett, és akkorát ordított dühösen, hogy beleremegett az erdő.
Leo volt az, de most nagyon ellenségesnek látszott. Éreztem hogy ez az ordítást annak szánta hogy jobban járok ha visszafordulok, de nem hallgattam rá.
- Kérlek engedj át! Beszélnem kell vele! – kérleltem, de rámorgott dühösen.
Tudtam hogy nem bántana, de most megint úgy nézett mint amikor először találkoztunk.
- Ewer! – lökött hátra bácsikám, és Rolf elém állt morogva.
Leo is teljesen feldühödött bácsikámat látva, is ezt kimutatta szemében
Morgott rá, majd támadásra készen állt.
- Támadj! – hallottam Robin utasítását.
Az oroszlán elrugaszkodott, majd nekiugrott a védelemnek, Rolfnak.
Robin szövetségesei Lord Whitenak mentek neki. Lefogták úgy hogy nem tudott semmi mást csinálni csak ordítani.
- Engedjétek el! – kiabáltam felállva a földről dühösen bácsikám ordítására.
Persze rögtön én is veszélybe kerültem és a maradék srác aki nem volt éppenséggel elfoglalva engem is lefogtak.
Rolf még mindig küzdött, de túl nagy volt a túlerő.
Ketten fogták a két lábamat, és egy ember volt mögöttem, aki összekulcsolva fogta két kezem.
Rángatóztam össze vissza és közben ordítottam hogy engedjenek el.
- Ne !! Áú ez fáj!! – kiáltottam mikor a csuklóm megfájdult.
Máshogy helyezkedtek el kezei aki a kezeimet fogta. Furcsa. Azt hittem ezek a fájdalomra mennek.
Megértettem már miért féltett annyira Lord White az erdőtől. Jaj annyira rosszul érzem magam hogy most bekövetkezett, amitől félt, és ez mind miattam van. Miért nem hallgattam rá?
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy cipeltek át az erdőn, abba a városba, ahonnan egykori barátom, vagy ellenségem jött.
- Sajnálom. Mondtam, hogy ne gyere ide! – hallottam meg Robin szomorú hangját mögülem.
Fel néztem (mivel függőleges helyzetben voltam) és megláttam őt, ahogy szomorúan előre tekint, és fogja a karjaimat, mellette pedig Leo ballagott lehajtott fejjel.
***
Kiértünk az erdőből, arra a dombra ahol először találkoztunk.
- Szép volt Leo! – dicsérte meg gazdája, majd az állat hátramaradt, visszament az erdőbe.
- Megkaptad a dicsőséget amire úgy vágytál. Gratulálok! – mondtam haragosan, de ő nem válaszolt, csak vitt tovább a végtelenbe, a hegyeken túlra.

Robin Szemszöge:
Ezt nem hiszem el! Szóltam neki hogy ne jöjjön többet ide!

Mikor beléptünk a nagykapun mindenki elkezdett újjungani a foglyokat látva.
Ewer bácsikája még küzdött a szabadságért, de ő... Mintha egy halottat hordoztam volna. Semmi érzelem, gondolat nem látszott arcán, csak hagyta magát hurcolni.
Olykor már tényleg azt hittem hogy meghalt, s ekkor kitapintottam az ütőerét. Mikor éreztem vére áramlását megnyugodtam.
Belépve a várba, a vörös szőnyegen vonszolva barátomat maga volt a pokol.
Apám elé érve letettük őket s az uralkodónk ördögi kacajba kezdett.
Muszáj volt büszke mosolyt erőltetni arcomra, mert ha nem teszem, elárulom magam, s érzelmeimet.
Az apám előtt térdeplő lány rám nézett szomorú, átvert pillantással, ami lehetetlenné tette számomra a színészetet.
- Nocsak! Két White! Mí megtisztelő önöket e birodalomban látni! –hanngzottak fennkölt szavai apámnak, s mi lenézően elkezdünk kacagni. – A tömlöcbe velük! – adta ki a parancsot – Legalább addig amíg el nem árulják merre rejtegetik azt a dolgot, ami a miénk!
Felhúztam a hölgyet, aki lógó orral csak a földet kémlelte, s elkezdtem tolni a tömlöcbe vezető út felé.
Nem ellenkezett úgy mint Lord White, vele hárman is alig bírtak el, de a lány csak ment amerre vezettem.
Rángatni se lett volna szükség, legalábbis nem úgy mint bácsikáját, de muszáj volt.
Felnyögött mikor egy elágazó folyosónál balra akart menni de én visszarántottam a jobb irányba.
- Bocsájts meg! nem akarlak bántani de muszáj. Sajnálom! - suttogtam fülébe, de rám se hederített.
Mikor elértünk a célhoz belöktük őket börtönükbe, s rá se bírtam nézni. Nem bírtam volna ki , ha megint látnom kell azt a tökéletes porcelán baba arcát bánatba burkolózva.
A folyosón visszafelé még hallottuk Lord White haragos, szabadságra vágyó ordítását.
Visszatérve apámhoz, büszke, örömteli arcot erőlöltettem magamra, bár nagyon nehéz volt, hisz barátom arca mindig a szemem előtt lebegett.


Ewer szemszöge:

Elegem van mindenből, főleg a tudatlanságból. Iszonyú bűntudatom gyötör. Bajba sodortam a bácsikámat, és az új barátom tart fogságban.
Mi lenne nálunk ami az övék?
Bácsikám csak a falnak támaszkodva ült a beszűrődő fényben, míg én inkább a sötétségben rejtőztem. Szegény nagyon rossz állapotban volt. nem lehetett semmit elolvasni arcáról, csak a rabság kínját, mikor az ember már inkább beletörődik a sorsába.
Személyem a földet nézte, s a ruháját mennyi piszok van rajta, na meg gondolkoztam, végül is mi mást tehettem?
Vajon most mit csinálhatnak a többiek? Biztos aggódnak értünk.
Ok nélkül tűntünk el, és még egy levelet sem hagytunk, nemhogy még értesítettük volna őket... de mindez az én hibám. Túlságosan is beszélni akartam vele.
- „Robin” – ejtettem ki számmal, de egy hang se jött ki a torkomon.
Annyira kedves volt, megmentett és nem akart bajba keverni. Megvédett a rossztól, pedig elvileg inkább ellenségeknek kellene lennünk, de nem tudok rá haragudni. Előre szólt és én nem hallgattam rá.
Láttam egy oroszlánt is akit ma a barátomnak tudhatok. Ezt is neki köszönhetem ráadásul a kutyám is megkedvelte.
- „Rolf” – mondtam megint ugyanúgy.
Szinte hallom nyüszítését, ahogy az erdőt kémleli, mikor jövünk már vissza, de csak vár,és vár, talán feleslegesen.
Már majdnem legördült egy könnycsepp barátomat szomorúan a lelki szemeimmel látva, mikor meghallottam egy ismerős hangot.
- Szia Dimirtri!
- Helló Robin! Jöttél látogatni?
A névre rögtön felkaptam a fejem és szememet a börtön rácsos ablakai felé forgattam.
Adtak egymásnak egy ötöst, s már kezdődött is a traccsparti, amit muszáj végighallgatnom, bár bácsikám még mindig halottnak tettette magát, láttam rajta hogy ő is fülel.
- Figyi!! Van egy iszonyú jó hírem!! – kezdte Robin nagy mosollyal, és örömmel a hangjában.
- Na ne!! Mi az?
- Áh hosszú... meg azt hiszem úgy is felesleges volt...
- Nem!! Mond el! Mit tettél!! – kíváncsiskodott a börtönőrünk, akit a hallottak szerint Dimitrinek hívtak.
- Beszéltem a csajjal... – mondta barátom sármos mosollyal,és hangnemmel.
itt egy rövid csend szünet volt, de ez a rövidke idő felért egy kínzással. Milyen csaj? Oh bizonyára az akihez hozzá akarják adni... mint én és Brian... Szép jövő elé nézünk végül is... de mi ez a kín amit érzek?
- Oh!! Kristen? – jött rá végül őrünk.
- Bizony!! És beszélhetnék még vele ... Ugyanis nincs belém zúgva!! Viszont meséltem egy kicsit a legjobb barátomról és hát... mintha egy kicsit felmenne a hangja mikor kiejti a nevét,és túl sokat sóhajtozott... De nem hiszem hogy ennyi elég... lehet hogy csak fáradt volt... Szerinted még beszéljek vele legjobb barátom?
Dimitri elég gyanú fogott arcot vágott, majd megkérdezte azt, amit általában zsaroláskor kérdeznek.
- Mit kérsz cserébe?
- A mai műszakodat,és hogy állod a szavad!
- Minek neked a mai műszakom? – kacagott fel, majd Robin felém mutatott fejével.
- Nem bízol bennem? Nyugi tudok rájuk vigyázni... de azért ezt kérned se kellett volna... de... minek akarsz te ennyire őrködni?
Robin lehajtotta a féjét és egy nagyot sóhajtott.
- Hosszú! De ezt négyszemközt!- mondta végül, majd már nála is volt a felszerelés.
Beállt Dimitri helyére, rám pillantott, majd csak maga elé meredt.

4. Talán

Robin szemszöge

Mi volt ez a hirtelen érzés, hogy meg kell védenem ellenségemet?
Biztosan nagy dicsőség lenne, ha egy White holttestel állítanék be apám elé. Főleg hogy egy lánnyal.
Amesszeségbe meredtem. A fák között jártam, a tiltott birodalomban gondolataimon keresztül, A White birodalom ban, a tökéletesség földjén.
Az a fruska is olyan illedelmes hogy rosszul vagyok.A tisztaság mániája, az illata... undorító volt egy lányon ilyen virágillatot érezni. És a járása... mintha egy őzet láttam volna magam előtt, ahogy odaszögdécselt barátomhoz.
Szemem sarkából figyeltem minden mozzanatát, ahogy kecsesen símogatja a nálla háromszor nagyobb állatot.
A bicskám nyomta az oldalamat. Megfordult a fejemben, hogy most kellene szólnom Leonak, hogy ideje támadni.
A lányt néztem, ahogy rádölt barátomra.
Az eddig csukott szemét szép lassan kinyitotta, s rám nézett kedvesen, aggodalommal aszemében.
- Mi a baj? – kérdezte bársonyos hangján.
- Semmin! – válaszoltam, és inkább elkaptam a fejem.
- Ugyan már! Olyan nincs hogy nem jár az eszedben semmi! Na mond csak!
- Nem rádtartozik! – förmedtem rá. És reméltem hogy abbahaggya... de White.
- Hát jó ... – mondta sértődötten.
Egy ideig csendszünetet tartottunk, s ez a szünet hosszabbvolt, mint amennyi idő valójában eltelt.
Olyan szomorú volt. Már megbántam azt a hangot amit használtam vele.
Éppen bocsánatkérésre készülődtem, mikormegszólalt.
- Mi a baj a véremmel? – kérdezte, de nem nézett rám – Leo miatt voltam veszélyben? És mi az hogy ellenség?
- Ez... – köszörültem meg a torkom – Bonyolult.
- De ... miért? Sosem értettem hogy a bácsikám miért tiltott el az erdőtől, és miért nem mesélt nekem azerdőn túlról. Azt mondta hogy csak erdő az egész, és veszélyes vadállatok rohangásznak benne, de... Leon... miért nem támadt rám mikor idejöttem?
- Vadállatok? Nah szép kifejezés... bár... mit is várhatnánk egy Whitetól? Hazug csőcselék mind.
- Mi van? A bácsikám nem hazug! Csak próbáltmegvédeni a vadállatoktól!
- Hát azt eliszem... tőllünk csak félteni lehet mindent... pedig ti vagytok a kapzsi nép.. inkább nekünk kellene félnünk tőlletek.
- Tessék? Kapzsi? Ezt miből gondolod? – állt fel haragosan.
- Abból amit rejtegettek Mis White! – álltamfel én is - Nincs teljesen véletlenül egy madaratok?
- Madár? Talán a kertben amikor épp egy faágra fészkel egy pár, de aznem a miénk!
- Oh jó duma! Tudjuk jól hogy van nállatok valami ami minket illetne.
- Nincs semmi aminek a ti koszos fajtátok birtokában kéne lennie a White birtokon!
- Azt majd meglátjuk nemsokára! – nyúltam a bicskámért.
Olyan közel volt hozzám hogy kis időalatt végezhettem volna vele.
- Jobb lett volna ha nem mentelek meg.
- Akkor ölj meg! Szerezd meg magadnak a dicsőséget!- jött közelebb, majd kinyújtotta nyakát, hogy könnyebb dolgom legyen.
Eleresztettem támadó eszközöm nyelét, majd elindultam hazafelé.
- Többet ne lépd át a White határt! – figyelmeztettem utolsó mondatként.

Ewer Szemszöge

Egy darabig még bámultam, ahogy az oroszlán mellett ugrándozik át a faágakon át, majd észrevettem hogy egyre rosszabbodik a látásom.
- Ajaj!! Futás! – utasítottam Rolfot, majd szélsebesen vágtattam hazafelé, a lilás fényben.
Az alkony már nagyon a vége felé járt.

Mikor megláttam a kastély tornyát, már hallottam is Mrs. Haynes hangját.
Még jobban elkezdtem rohanni, és mikor elé értem elájult.
Daniel épp csak elkapta, de mikor meglátott ijedtében elejtette.
- Jesszus Mária! Hát veled meg mi történt? – Vágta hozzám a kérdést, ruhámat bámulva
- Ömm…- nem akartam elmondani az igazat. Biztos voltam benne hogy rögtön eljutni bácsikámhoz. Muszáj kitalálnom valamit – Nos…- lenéztem mellettem hempergő barátomra és beugrott egy tuti kifogás – A hátsó kertben játszottam Rolfal.
- Gyorsan öltözködj át mielőtt a bácsikád meglát!! És már vehetnéd igazán a hálóingedet is! – nézett fel a holdra.
Nem moccantam. Aggódtam Haynes miatt.
- Nyugi nem lesz semmi baja! De neked lesz ha nem sietsz! Úgyhogy iszkiri! – utasított Daniel, és már iszkoltam is fel a szobámba.
Átöltözködtem rózsaszín, kék pántos hálóingembe, és elkezdtem pakolászni.
A könyveim szanaszét hevertek ágyamon. Bizonyára a bácsikám keresett valamit.
- És meg is találta. – suttogtam magamnak.
A kedvenc könyvem az asztalkámon hevert kinyitva a 136. oldalon… úgy kb. a végén. Egy utálatos fejezet végződött éppenséggel, a csata vége.
Csak egy darab kép volt ábrázolva egy egész oldalon, ahogy holtan feküdtek a csodás lények, s körülöttük a két család.

3. Ismerkedés

Csak úgy morgott, és szemei szinte villámokat szórtak.
Fújt a szél és az a kevés fény ami még beáramlott a lombok közül, megvilágította testét. Óriási volt. Hatalmas teste támadóállásban állt. Dús sörényén morgás közben csak úgy remegtek szőrszálak, az ordításába pedig az egész erdő.
Közelebb jött, még mindig mintha a prédát cserkészné be.
A szívverésem felgyorsult, már majdnem kiugrott a helyéről a szívem. A légzésem lassult viszont a halálérzettől.
Egyszer csak elrugaszkodott, és sikkantva lebuktam.
Valaki előttem termett. Kitárta két kezét védelmezően az oroszán felé. És az állat átugrott felettünk.
Még mindig reszkettem, és szinte sírtam a tudattól hogy mindjárt itt a vég. Nem mertem felnézni, csak gubbasztva vártam a halált, majd egy meleg kéz a vállamhoz ért és átölelt valaki.
- Semmi baj! Nem bánt most már! Sőt! Többet soha! – hallatszott Robin meleg, kedves hangja.
Még mindig ugyanabban a testhelyzetben voltam és ugyanabban az állapotban is. Remegtem még akkor is ha tudtam, hogy nem lesz semmi bajom. Nagyon féltem attól az állattól. Most halott lennék ha nem mentenek meg.
- Nyugi! Kedves jószág! Csak érezte rajtad hogy ellenség vagy. De már tudja hogy nem kell bántania téged!
Egy nedves valami ért a csupasz karomhoz. Olyan volt mint Rolf orra, csak... valamivel nagyobbnak éreztem.
Végül egy kicsit kigubóztam, hogy meglessem mi a csoda ért hozzám, és megláttam mellettem a hatalmas macskát.
Még egy kicsit megremegtem a félelemtől, de Robin simogatása lenyugtatott.
- Simogasd meg! Szerettesd meg magaddal! – mondta bíztatóan, és én hallgattam rá.
Kihúztam kezem az ölemből nagyon lassan, és remegve az állat felé nyújtottam.
Rettentően féltem hogy most fogja leharapni a kezem, de valami furcsa módon bíztam a srácban, aki ölelt.
Ujjaim a két szeme közé értek, majd kezem rásimítottam orrára.
Ez a folyamat míg elértem hogy hozzáérjek egy jó darabig tarthatott, hisz Robin nagy megkönnyebbült sóhajjal jutalmazott a pillanatot hogy végre valahára megérintettem.
Elkezdtem simogatni az oroszlánt, majd kinyíltam teljesen, kibújtam barátok kezei alól és már a feje búbját simogattam, majd átöleltem.
Olyan jó selymes volt a szőre. Mint egy kiscicának... csak attól egy nagyon csöppnyit erősebb szálak vonták be testét.
Robin felé tekintettem mosolyogva, és ő óriási mosollyal nézett rám.
- Köszönöm szépen! – mentem hálásan hozzá, majd megöleltem.
- Nincs mit. – suttogta , majd kettéváltunk.
- Honnan tudtad hogy ...
- Hogy megtámad? – fejezte be kérdésem, mire bólintottam – Nos, tudtam .Mint mondtam veszélyben vagy!
Hirtelen megmozdult a bokor és mindkettőnk szíve megállt egy másodpercre.
Mikor megláttam Rolfot nagyon megörültem,és felé szaladtam.
- Szia!!! Hát te meg? Most nézd meg tiszta kosz vagy! Moshatlak meg megint!! – szidtam le, mire ő megmordult és végigrézett rajtam, amit én is megtettem.
A ruhám tele volt mindenféle földi jóval... ez persze jelenleg nem az eperre és egyéb finomságokra volt értve, hanem a koszra, a levelekre, ágakra...
Elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen illetlen? Egyáltalán nem egy úri hölgyhöz méltó.
Rolf az oroszlánra szegezte tekintetét,és a számára még ismeretlen fiúra, majd megindult feléjük. Robin rögtön felpattant egy kidőlt fának a törzsére.
- Rolf! Nem! Ő barát! – szóltam rá, erre ő visszanézett nézett azzal a „Hülyének nézel? Tudom jól!” pillantásával és ment tovább.
Megszaglászta a nála kétszer nagyobb oroszlánt, és a másik is azt tette.
Mi csak árbús szemekkel néztük mit fognak csinálni, majd Rolf lefeküdt a földre és a nagymacska utánozta.
Csak bámultuk őket. Mintha évek óta jó cimborák lennének.
Odasétáltam Robinhoz, és lecsücsültem a farönkre.
- Szerintem te is leülhetsz. Rolf csak azokat bántja akik veszélyesek rám nézve.
- Hát akkor én jobban járok ha menekülök.
- Ugyan már! Ha eddig nem bántott utána se fog! Ülj már le! Bízz bennem! Jobban ismerem a legjobb barátomat mint bárki mást. – bíztattam.
Hosszas gondolkozásba kezdett,én pedig a csak kérlelően figyeltem helyes arcát, ahogy a felemeli az állát, aminek a közepén egy helyes kis gödröcske ékelődik, és a kutyán van a tekintete, ami egyszer csak elkezdett csaholni.
Majd rám nézett. Csak néztük egymást, mindketten belemélyedtünk egymás tekintetébe. Olyan csodálatos gesztenyebarna szeme volt, ami arcán egy fekete vastagabb csíkban csillogott göndör fürtjei alatt. E két szempár alatt pedig egy csinos, kisseb orracska helyezkedett el. Arca már férfiasodott. Nem bújt már a kis pufi arc alá ami a gyerekeknél kötelező.
Vastag szemöldöke, mi egykor össze volt ráncolva, kisimult mikor rám nézett, majd szemét becsukta, sóhajtott egyet, és lepattant mellém.
Újból a kutyát kezdte el figyelni, hogy milyen reakciót váltott ki belőle e mutatvány, de semmi újat. Még mindig csak csaholt ránk nézve.
Láttam Robinon hogy nagyon vívódik ezzel a kutya üggyel.
Elmosolyogtam, és felemeltem a kezem, magamhoz hívva Rolfot.
Oldalra néztem, hogy mit szól ehhez a mellettem ülő srác, de csak félve tekintett a kutya felé.
Rolf felállt. Farkát csóválva felém szaladt, az ölembe tette a fejét, és elkezdtem simogatni.
- Nos? Nem simogatod meg? Nagyon barátságos!
- Nem kösz kihagyom! – hadarta.
Megráztam a fejem szememet forgatva, majd Rolf fejét Robin felé toltam, hogy mennyen oda hozzá.
Oda is sétált nagy boldogan, megnyalta barátom megfagyott kézfejét, és ki egy pár percre szobor volt, elkezdett mozogni és a másik kezével elkezdte simogatni a kutyámat.
Megvakarta a füle mögött, amit régi barátom nagyon élvezett, annyira, hogy lefeküdt a hátára,és kérlelően nézett új barátomra.
- Simogassam meg a pocidat is? – kérdezte mosolyogva Rolftól,és leült a farönkről a földre mellé.
Egy ideig csak néztem hogy barátkoznak meg egymással,és irtó aranyos volt ahogy Robin és Rolf mosolyognak a találkozás miatt. Jesszus hogy élvezi már a kis mocsok a kényeztetést.
Ballra pillantottam,és megláttam a szomorú, magányos oroszlánt.
- Van neve?
- Leon. – jött a gyors válasz – de jobban szeretem a Leot.
Odasétáltam hozzá, és leültem oda, ahol egykor kis barátom ült.
- Szia! – köszöntem neki, mire ő valami morgásfélét hallatott... de éreztem hogy nem azért morog mert nem akarja hogy itt legyek.. ez inkább valamilyen elégedett valami volt....
Elkezdtem simogatni a hátát, és bátran rádőltem. Éreztem ahogy lélegzik, és ahogy dorombol.
ÁÁÁ Tényleg olyan mintegy kis cica.
- Hogyhogy nem utállak? – hangzott fel a kérdés – Meg sem kellett volna menti! Az apám most olyan büszke lenne Leora és rám... de mégsem. Mi ütött belém?

2. fejezet - Találkozás

Egy bájos, női hangra keltem fel. Dúdolt valamit, egy csodálatos dallammal.
A refrént értettem egyedül.

„Egy vagy már velem,

Rád tettem kezem,

Mind ketten vétkeztünk

Nincs különbség köztünk,”

Mindezt oly haragosan mondta, mégis bánattal hangjában. Mintha sírt volna.
Az erdőből hallatszott e csodás ének. Annyira kíváncsi voltam ki lehet, de nem mehettem.
Annyit vívódtam, hogy menjek e vagy sem, hogy végül elhallgatott.
A szívemet bánat öntötte el. Sajnáltam hogy elhalasztottam az alkalmat.
Felálltam hintaszékemből, majd elindultam a ház felé, amikor megint hallatszott a női hang. De ennek most más volt a ritmusa, és az egész szöveget hallhattam most már. Automatikusan az erdőbe kezdtem el leskelődni ki lehet az...de nem láttam semmit és senkit. Túl messze volt, és alapból csak visszhangot hallottam.
Hát most már bemerészkedtem az erdőbe, és végig a hang irányába futottam.

„Születtetek angyalok nemzetségéből,

Áttörve Zivataron.

Szerelem nélküli szívvel,

Feltűnni vágyva nagyon.

Bosszúból haltok megvetésből,

Gyűlöletből dúlt szerelemből!

Céljaitok vonnak és ösztönötök,

Vágy lakik bennetek és élet öröm.

Meg kell, lássátok, végre miről szól szerelem,

Gyűlöletből, kapzsiságból elég legyen!

Ez bizony szerelem lesz!

Ne várd, hogy elmúlik!

Lerázni nem tudod!

Csodás lesz halálig!

Teljes vele lehetsz csak!

És a tettek rátok várnak

E csodás világra ellenségnek születettetek

De teljes lesz szerelmetek”

Egy alacsonyabb dombhoz értem kilépve az erdőből. Mögötte látszódnak az ég felé nyúló hegyek.
A Dal mindig ismétlődött a dombtető felől. Elkezdtem még jobban futni, mint eddig az erdőn át. A hajamban biztosan van egy pár gally és levél, de nem igazán érdekelt, csak a csodás énekkel törődtem, és csak futottam, futottam.
Nem tudom hogyan tört rám ez a kíváncsiság. Ilyen még sosem volt. És miért nem jöhettem sosem ide?
A tempóm hirtelen lelassult. White bácsikám. Nagyon le leszek szidva ha visszamegyek. De miért nem jöhettem ide soha? Olyan csodás a táj, és az erdőben sem támadott meg semmi.
Szép lassan sétálgattam tovább, de belül vívódtam magammal. Talán vissza kellene menni mielőtt, keresnének, és már alkonyodik is, de nem akarok már megállni. Már olyan közel jártam hozzá. A dal egyre közelebbinek hangzott. Jobbról, és balról nem volt más csak a domb folytatása...talán nem is volt vége olyan hosszú lehetett.
Nagy nehezen még felmásztam a tetejére, majd megszűnt e gyönyörű dallam. Mintha itt se lett volna csak beképzeltem. Láttam a csodálatos hegységet. Még életemben nem láttam ilyen szépet, csak a kedvenc könyvemben. Teljesen ugyanilyen volt a táj, de nem is érdekelt már annyira ... Sietnem kellene visszafelé. Már lassan lemegy a nap. Körül belül úgy 5 óra lehetett.
Hátat fordítottam, felemeltem a ruhám alját és már tettem is egy pár lépést lefelé, mikor meghallottam egy lihegő hangot a hátam mögül.
- Te... te énekeltél?
Hátrafordultam meglepődöttségemben. Laknak errefelé?
- Nem. – válaszoltam, és végigmértem a srácot, aki majd összeesett a fáradtságtól.
Le is ült a válaszomra, majd lefeküdt a fűbe, úgy lihegett tovább.
- Te is hallottad? – kérdeztem mellé sétálva. Talán mégsem képzelődtem.
- Igen! Gyönyörű volt! Az a dallam és a szöveg... De ... te hogy kerülsz ide? A tenger felől jöttél? – kérdezte kíváncsian.
- Nem jártam még tengernél. Nagy álmom eljutni egyszer az adriai tengerhez, de sosincs szerencsém. – válaszoltam szomorúan. – És te? A Városból?
- Igen onnan. Valójában apámnak kellett volna fát hoznom Davidtől de elszenderegtem a felhőket nézve.
- Ki az a David?
Nagyot kacagott.
- Emlékezet kiesésed van vagy mi? – kérdezte vissza.
- Nem! De soha életemről nem hallottam Davidről! Az a fia Marlynak vagy ki?
- Marley? – nézett rám értetlenül – Honnan jöttél te? – kérdezte kacarászva.
- Az erdőn túlról. – válaszoltam és ijedt szemekkel kezdett el nézni, majd feltámaszkodott.
- Csak nem egy White?
- Igen! Honnan tudtad? A becses nevem Ewer White. Bocsáss meg az illetlenségemért, hogy nem mutatkoztam be hamarabb. És te ki vagy?
- Én egy Dark vagyok! Dark Robin! Neked nem kéne itt lenned! – állt fel, és felhúzott a földről, ahova beszélgetésünk alatt leültem.
- De ... miért? Mi a baj velem?
- Nem veled van baj hanem a véreddel! Itt veszélyben vagy! Menj vissza ahonnan jöttél! – morogta, és elfutott a hegyek felé, magamra hagyva.
- Várj! – kiáltottam utána, mire megállt.
- Mi van? – jött a válasz.
- Remélem még látjuk egymást!
Láttam ahogy bólint, és futott tovább.
Még néztem egy darabig újdonsült ismerősömet, majd én is elindultam hazafelé.
Ugyanúgy futottam, mint az előbb, de most találkoztam is valamivel.
Egy Hatalmas morgásra megálltam.
Megrémültem. Az erdő mélyén, nem láttam mást, csupán feketeséget és egy arany szem párt.

1. fejezet : White család

- NE! – hallottam szerelmem kiáltását, de attól tartok, ez volt az utolsó hang amit hallhattam.
- Köszönöm! – nyögtem ki végül, s boldogsággal teli arccal este a földre

Pár hónappal ezelőtt

- Ewer!! Ewer gyerünk már!! Kész a kaja!!! – keltem fel dadám hangjára, s az oldalamra fordultam – EWER!!! – ismételte utoljára és kipattant a szemem, és vele együtt én is az ágyból.
- Megyek már! Megyek! – válaszoltam, és már a szekrényemben el is vesztem.
- Na végre! Már azt hittem a túlvilágon jársz!- hallatszott megkönnyebbült hangja az ajtó mögül.
- Ott is jártam! – válaszoltam, amire egy kedves nevetést hallatott, s már kopogott is lefelé Mrs. Haynes.
Kutattam a ruhák között. Kéket, vagy rózsaszínt vegyek vajon fel? És a hajam? Ma hogy álljon?
Annyi kérdés járt a fejemben, amin napról napra gondolkozok, hogy a nagy sietségben már teljesen el is felejtettem az időt megnézni.
Ugyanis a mai időbeosztásom nagyon fontos volt! Reggel fel kell mennem a városba a dadámmal, ebédre meghívtak Steel-ék, délután pedig az elő zongora órám lesz.
Annyira vártam már a délutánt. A bácsikám sosem engedte hogy hozzányúljak a zongorához, csak ha éppen már játszottam egyet.
Ő úgy vallotta, hogy ez a zongora különleges. Minden pénzt megért volna neki.
Ha egyszer csődbe jutnánk akkor az egyetlen dolog ami nálunk maradna az a hülye zongora ami szerintem csak foglalja a helyet. De ez az elvem a mai naptól megváltozik. Végre megérinthetem majd a billentyűket.
Nagyot sóhajtottam e gondolatra, s tovább kutattam a ruhák között.
A Kedvencemet nem vehettem fel. Egy csodás, fodros kék ruhácska, derekánál egy csodás pink szalaggal, ami a hátamon óriási masniban végződik.
Mrs. Haynes nem igazán szerette ha ez van rajtam, de én imádtam. Nem szerette ha ebben megyek bárhova. Maximum itthon. Volt belőle 5darab. Ha véletlenül száradna a másik.
Na de nem maradhattam ennél, ezért egy piros buggyos ujjú ruhát felkaptam magamra, s már száguldottam is lefelé a csigalépcsőn.
Én a kastélyon belül a toronyszobában laktam amióta csak tudom ki vagyok.
A toronyszobából egy csigalépcső vezetett le az előszobába.Jobbra mellettem a csigalépcső bekanyarodott az ajtó felé, míg balra pontosan mellettem a kandalló helyezkedett el, előtte egy nagy kerek vörös szőnyeggel, amin egy hintaszék ékeskedett mellette egy kisebb asztalkával.
Előttem helyezkedett el az ebédlő, s z ebédlő mellett egy folyosó, ami a nyugati,és keleti szárny bejáratát rejtette, na meg a zene szobát.
A kelet szárnyban laktak a kastély, és személyeink karbantartói, köztük a Dadám is.
A nyugati szárnyban lakott Lord White bácsikám, aki megtiltotta hogy oda valaha is betegyem a lábam. olykor olykor próbálkoztam régebben hogy legalább benézzek, de sosem volt nyitva... és akkor már meguntam, így nem foglalkoztam vele.
Majd a folyosó végén rejtőzködik a csodálatos zene szoba, ahol minden hangszer megtalálható, köztük az az utálatos zongora is.
Rohantam az ebédlő felé, s amint meglátott bácsikám, ki a hosszú asztal legvégén ült rögtön azt az unott arcot vágta.
- Elkéstél! Mit képzelsz hol élsz? Álom világban? Ez a jelen kedveském! – mondta flegmán.
- Elnézést csak olyan szép álom volt. Egy csodás...
- Reggeli idő van! Majd máskor elmeséled! – vágott szavamba unottan, és folytatta reggeliét, amit szokás szerint nélkülem kezdtek el.
Ettem egy keveset. Nem volt étvágyam. Túl szép helyen jártam ahhoz hogy egy falatot is lenyomjak. Vissza akartam térni de tudtam hogy nincs már idő rá.
- Hogy ízlett a reggeli? Látom sehogy!! mi volt a baj vele? – hadarta mögöttem Benjamin a Szakácsunk, aki halálra rémisztett.
Majdnem minden héten ezt műveli velem, de sose tudom megszokni.
- Ízlett... csak nem vagyok éhes. – hadartam ijedtségemben szapora lélegzettel.
- Rendben akkor! Csak mert tudod... tettem hozzá egy Titkos hozzávalót ma.
- Hát persze! Gondoltam! – bólogattam visszaszorított mosollyal – Hisz maga a reggeli is titkos nemde bár?
- Miért kérdezed? Tán csak nem beszéltél róla valakinek? – kérdezte nagy szemekkel... Mintha azt mondtam volna hogy itt a világ vége.
- Ugyan dehogyis!!
- Rendben mert tudod... – hajolt közelebb a fülemhez – TITKOS! – mondta, s már el is tűnt.
Jót kacagtam rajta, mint mindig.
- Olyan keveset ettél! Valami baj van? – kérdezte aggódóan Denniel.
- Nem semmi bajom! Csak .. nem vagyok éhes! – válaszoltam kedvesen, s ő elvette a tányérokat, letakarította az asztalt, s már ment is a dolgára.
Négyen laktunk ebben a hatalmas kastélyban.
A nagybátyám, Lord White, aki talán túlspiláz mindent. Nagyon forrófejű és morcos folyamatosan. Még sosem láttam mosolyogni.
A dadám Mrs. Haynes. Nos ... ő egy kissé... hogy is mondjam... egy kicsit túl aggódós. ha törik ha szakad ő mindig velem lesz és vigyáz rám.
Benjamin a Szakácsunk, aki ha nem ijesztget vagy nevettet akkor ő nem is létezik. Iszonyúan vicces, és nagyon jól főz. Neki minden főztje nagyon titkos. Még a rántotta is ami ma volt reggelire. Sosem értettem mit lehet titkos hozzávalónak tenni a rántottához.
Majd Denniel... Az egész ház gondnoka. Sosem értettem hogy hogy tud egy ekkora házat tisztán tartani egy ember. Viszont mást nem tudok aki segítene neki, ugyanis csak így mi négyen vagyunk.
Vagyis nem! nem is tudom hogy felejthettem ki az én leges legjobb és hűségesebb barátomat Rolfot!
Ő nem más mint egy hatalmas koromfekete kutya!! Amióta csak az eszemet tudom mindig mellettem volt. Nagyon hűséges jószág. egyszerűen imádom!! Olyan mintha az árnyékom lenne, hisz mindig követ. Állandóan a nyomomban van ... még a mosdó előtt is megáll, és a szobámba is felkísér. Bár jelenleg azon a vörös szőnyegen fekszik, ahova most bácsikám elvándorolt a pipájával, s leült hintaszékbe.
Megpillantottam a falon lévő órát.
- Jesszus!! Elkéstünk!! – álltam fel gyorsan az asztaltól.
- Héhéhé!! Honnan késtünk el? – kérdezte Mrs. Haynes halálra rémülve.
- Már lassan az ebédre kéne indulnunk! – mondtam kapkodva, ő erre visszahuppant és elkezdett kacagni.
- Kedveském Szombat van! Már el is felejtetted azt a csodálatos hangulatot? – nevetgélt tovább.
Elgondolkoztam, s hirtelen bevillant pár kép ... ahogy Brianneleldőlik.
- Uppsz! – mondtam elszégyellve.
- Csodálkoztam is hogy nem a kék ruhádba vagy!
- Igen és megyek is átöltözni akkor! – mondtam, és már szaladtam is.
Beérve a szobámba megint eltűntem a szekrényembe és már kaptam is fel magamra a kedvenc ruhácskámat.
Megfogtam egy könyvet ... vagyis a kedvenc könyvemet, amit bácsikám teljes szívből gyűlölt ezért ha meglátta a kezemben rögtön eltette, de mindig megtaláltam a könyvtárban. Ezért egyszerre több könyvet is levettem polcomról, és már rohantam is a kert végi pavilonomba.
Óriási kert vette körül a házat,s mikor kiléptünk a kapun az erkélyre ami tele volt virágokkal, már látszott is kicsiben a jobbra lévő pavilon pontosan a White határ egyik sarkában.
A pavilon a White határi fal, a két kis tuja, és az erdő vette körül ahova számomra tilos volt a bemenet.
Bácsikám ezt nagyon komolyan vette, úgy mint mindenki más. És ha valamibe mind egyeznek, akkor azt inkább meg se teszem.
Elszaladtam oda, leültem a benne lévő hintaszékbe, s letettem a kis asztalra a könyveket, majd kikerestem azt, amit már oly sokszor olvastam.
Olyan volt mintha a Rómeó és Júlia : Az egykori barátság kötetét olvastam volna ami persze nem létezett... csak így fogtam fel mivel két családról szólt, akik nagyon jóban voltak egykor... De egy nő egyszer megjelent közöttük a csodás állataival, egy kígyóval, egy lóval, egy farkassal, egy oroszlánnal és egy madárral.
Majd egyszer csak ez a lány eltávozott, s meghagyta nekik az állatokat.
Félig meddig meg is egyeztek.
A Whitesekhez került a ló és a farkas, a Darcosokhoz pedig a kígyó és az oroszlán. De a madáron nem tudtak megegyezni. Hogy miért? Talán mert ezek az állatok nem közönséges állatok voltak.
A kígyó mérge gyorsabban öl mint bármi más. Egy Bazaliszkusz aminek ha mérge rácsöppen bármire ami él. Az azon nyomban meghal, de szemében látszott az, amire gondol.
A Ló egy unikornis volt valójában. A világ leggyorsabb állata. Semmi sem körözhette le gyorsaságát.
A Farkas és az oroszlán pedig az uralkodó állatok voltak, hisz a legerősebbek mind közül. Gyorsan öltek ők is ha valaminek nekimentek. akkor annak ott azonnal vége volt.
Majd a madár. Tüzével városokat pusztíthatott volna el, és könnyével pedig a legbetegebb embert is felélesztette. Ő egy főnix madár volt. rajta nem tudtak megegyezni, s ez végzetes volt.
Egy napon csatába kezdtek, s a mágikus lények mind meghaltak. Kivéve az egyik, ki fentről nézte végig a csatát, s barátai halálát, ahogy megölik egymást.
A két család azóta is azon veszekszik, hogy a másiknál van az utolsó mágikus állat.

Kinyitottam a könyvet és már bele is mélyedtem, mikor nyüzsögést hallottam mellőlem. Felnéztem könyvemből és barátom ki a földön feküdt, kiskutya szemekkel nézett fel rám.
- Olvassam fel? Nem unod még? – kérdeztem tőle mosolyogva.
Fel támaszkodott két elülsőm mancsára és elkezdett csaholni.
- Hát jó... – mondtam és belekezdtem újból a történetbe – Egyszer volt hol nem volt...