A bizalmam hamar elszállt, mikor kinéztem az ablakon, s megláttam azt, amitől úgy döntöttem visszavonom az imént mondottakat. Bevetettem varázsom, s úgy döntöttem kihallgatom őket.
- Mond meg apámnak hogy csak kémkedek. Többet nem is kell. Legalább nem fog rámtámadni.
- Jó ötlet. A felség büszke lesz rád, és végre. Na jó megyek is a hírrel. Szia! – köszönte el kis barátja, majd visszafutott az erdőbe.
Robin is visszafordult a ház felé, s megakadt a szeme a virágos kerten, majd elkezdett arra futni.
2 órával ezelőtt.
- Jaj Leon Ne csináld már! Zavarod a műsort! Épp egy White-ot óhajt az úr kivégezni! – rinyált az egyikük, majd Ewer végre bevetette erejét, s Robin rögtön kapcsolt.
Hamar átjutottak a láthatatlan határon, s az ifjú s bizonyított, hogy megbízhatunk benne, hisz sikerült átjutnia. Meg sem álltak egészen a palotáig, én bevittem a pacikat az istállóba, s még hallatszott, ahogy a többiek ordibálnak barátjuk után, de semmire sem mentek velük.
Mikor beléptem a házba rögtön Dennielt vettem észre, ahogy szegény Mrs. Haynest borogatja. Képzelem mennyire megrémült a fiútól.
- Merre vannak? – kérdeztem, kissé féltve húgomat.
- Felmentek Ewer szobájába. – mondta Benjamin egy kis rongyba bebugyolált jéggel a kezében.
- Hát… - sóhajtottam – Akkor majd lejönnek. Legalábbis Ebédelni még nem ebédelt egyikünk sem, és vacsorára biztos majd belepusztulnak éhségükbe. – jelentettem ki, majd elmentem az irodámba, egy keveset olvasni újra a Darcosok népéről.
Ewer szemszöge :
- Hát… ez lenne a szobám. – tártam ki a kezemet még háttal neki, de nem is mertem megfordulni. Ki tudja milyen képet vág most, mikor meglátja a csipkéket, a könyveket, meg a sok lányos, úrhölgyhöz méltó dolgot.
- Hát… - kezdette bele kelletlenül – olyan White-os. – jelentette ki, s tudtam hogy nem ez a szó jár a fejében, így elmosolyodtam.
Hátulról megölelt, amitől minden porcikám beleremegett, s a szívem újra hevesebben vert.
- Bocsáss meg! – nyöszörögte.
- Mégis miért kéne megbocsátanom? – kérdeztem érdeklődve, hisz nem tett semmi rosszat. Inkább hálálkodnom kéne.
- Tudod, hogy… hogy a nyakadhoz emeltem gyilkos eszközömet. – temette bele a vállamba a fejét bűnbánóan, de még mindig nem engedett el, majd megfordultam, hogy szembe legyek vele, s nyakába akasztottam két kezem.
- Azért, mert el kellett hitetni a többiekkel, hogy te akarsz megölni! Ráadásul megmentettél, és még bocsánatot kérsz??! – végre ő is mosolygott, s a szemembe nézett.
- Szeretlek. – jelentette ki, amitől újból nem bírtam a varázserőmmel, s hirtelen áradni kezdett.
Válaszul közelebb húztam ajkunkat, s az első csókom azzal csattant el, akit mindörökké szeretni fogok.
Csókja édes volt, s heves. A szívünk egymás ritmusát járták, s végre megízlelhettem az élet ízét. Olyan csodálatos pillanat volt, amit csak egy valaki állíthatott meg.
- Akkor legalább engedd ki had erősítse a falat! – kopogott be bácsikám türelmetlenül.
Úgy lenne muris, ha rá engedném az egészet, de félő, a csigalépcső elég sokat ártana neki még ha a varázsom nem is, így úgy döntöttem hallgatok rá, s kinyitom az erkélyajtót.
Még mindig ki voltam pirulva, s látva, ahogy kék pillangókként szállnak ki a szobámban összegyűjtött erők a csodálat érzet töltötte be testemet. Olyan gyönyörű volt most minden. Tele színekkel, s élettel.
Kedvesem újból mögém jött, s átölelt
Robin szemszöge:
Minden olyan… olyan csicsás volt. Főleg az előttem álló hölgy, mégis tetszett. Ez az új világ sokkal másabb volt, mint az én koszos népem. Ott a hölgyek messze el vannak nyomva, nem mint itt, ahol inkább magasztalják, segítik őket.
Megöleltem kedvesem, s ő beleremegett, mikor karjaim csapdájába esett. Féltem, hogy talán nem tetszene neki, de a halvány pír az arcán mindent elárult. Szerettük egymást, még ha más, ellenséges családból is származtunk.
- Emlékszel arra a dalra, amit először hallottunk? – szólalt meg a messzeségbe bámulva, majd elkezdte énekelni csodálatos hangján.
„Születtetek angyalok nemzetségéből,
Áttörve Zivataron.
Szerelem nélküli szívvel,
Feltűnni vágyva nagyon.
Bosszúból haltok megvetésből,
Gyűlöletből dúlt szerelemből!
Céljaitok vonnak és ösztönötök,
Vágy lakik bennetek és életöröm.
Meg kell, lássátok, végre miről szól szerelem,
Gyűlöletből, kapzsiságból elég legyen!
Ez bizony szerelem lesz!
Ne várd, hogy elmúlik!
Lerázni nem tudod!
Csodás lesz halálig!
Teljes vele lehetsz csak!
És a tettek rátok várnak
E csodás világra ellenségnek születettetek
De teljes lesz szerelmetek”
- Ugyan már! Azért mert bosszúból halunk? Ugyan! Mi leszünk azok, kik megváltoztatják a jövőt.
- Remélem így lesz. – szontyolodott el, de mivel ez nem tetszett elé álltam, s ajkunkat újból összeillesztettem.
Csodálatosan csókolt. Nem mondom azt, hogy ő volt az 1., hisz apám mindig arra tanított, ha kedvem tartja tegyem, de vele minden percben ezt tenném, s mégsem tehetem, hisz túl törékeny.
