9. Színvallás

A kulcs pont beleillett a lakatba. Rögtön lerántottam a börtöne zárát mikor végre hatalmamban állt ezt megtenni, s kinyitottam az ajtót.
A paripa amint előrébb léptem hátrálni kezdett.
- Ne fél! Nem bántalak! – mondtam szelíden neki az igazságot, s szép lassan lépdeltem előre.
A paci eleinte hátrált, majd megállt amint mélyen a szemembe nézett.
Valami bizonyára megváltoztatta a véleményét. Lehajtotta a fejét s engedte hogy egyre közelebb legyek hozzá.
Mikor már csak karnyújtásnyira volt becsukta szemeit, s várta hogy hozzáérjek, viszont megálltam. Hirtelen óriási izgatottság tört rám, s nem tudtam hogy hol, s hogy érintsem meg először … azért mégiscsak eddig be volt zárva szegény … meg is támadhat ha úgy dönt.
Végül ő jött közelebb s szarvát gyengén hozzám simította.
Nem bírtam tovább magammal. Megöleltem, s úgy éreztem ez az egész jelenet varázslatos. Tényleg léteznek egyszarvúak.
Míg öleltem mindvégig csukva volt a szemem s csak azt éreztem mostantól ez a paripa hozzám tartozik, majd kinyitottam a szemem, s láttam hogy körülöttünk minden életre kelt.
Varázslat járt körül minket … olyan volt mint az arany por, de ez más volt… ezt valami irányította, valami kicsi lény , majd mikor teljesen körberepült minket, felrepült s megállt.
- Szia! – köszönt egy édes kicsi hang, majd elém repült.
Egy picike tündérféleség volt. Szőke haja, aranyos kis rózsaszín ruhácskája, s átlátszó szárnyai voltak amit alig tudtam észrevenni olyan gyorsan mozgott.
- Szia! – köszöntem vissza, s kinyújtottam a kezem hogy leszállhasson rá.
- Köszönöm szépen! Már elfáradtam… - mondta leülve a tenyeremre.
Közelebb húztam magamhoz hogy jobban szemügyre vehessem, majd mikor minden porcikáját végignéztem.. legalábbis amit láttam megszólaltam.
- Szóval te tényleg valami tündérféleség vagy?
- Igen! Cininek hívnak s mostantól Lexi és én a tieid vagyunk … de én nem lehetek folyton veled … csak tudósításként vagyok hogyha valami zűr van … mint valami szótár vagy ilyesmi … szóval én repültem is szia! Vigyázz rá és vidd ki egy kicsit mozogni had nyújtóztassa ki a lábait! – mondta s már el is tűnt mint.
- Szóval Lexi! – néztem a paripa szemébe aki bólintott egyet a fejével. – Nos akkor gyere menjünk! Vezettem ki börtönéből s engedelmesen jött utánam.
Amint kiértünk a börtönből lefeküdt. Nógattam hogy jöjjön de nem állt fel. Próbáltam eltolni, húzni a szarvánál fogva de makacsan csak feküdt a földön s várt.
Majd megértettem hirtelen hogy mit szeretnek.
Megsimogattam a hátát, s fenekemet óvatosan ráhelyeztem, s ráfeküdtem, kapaszkodtam a sörényébe. Végre szép lassan felállt, s én is felemelkedtem. Óvatosan, rám vigyázva baktatott fel a lépcsőn, majd a szarvával megbökte az ajtót, s átfordultunk a másik oldalra.
- A Fene! A kulcsot ott hagytam. – bosszúskodtam, s végignéztem az összes zsebem.
Lexi nyerített egyet s futásra készülődött.
- NEE!! Figyi!! Inkább visszamegyünk érte ok? Csak NEEEEEEEEEEEEEEE!!! – kiabáltam s elindult szélsebesen a zárt ajtó felé szarvát támadásba állítva majd csak egy reccsenést halottam hisz becsuktam a szemem míg ő csak úgy nekirohant az ajtónak.
Még mindig úgy kapaszkodtam belé mint gyermek az anyjába. Majd kinyitottam a szemem s vakított a világosság.
Lexi diadalittasan nyerített egyet s két lábra állt, amit én egy sikítással díjaztam, s azzal hogy csak jobban belekapaszkodtam a sörényébe.
- Ewer! – hallatszott bácsikám megkönnyebbült hangja s ijedtem felé néztem.
Unikornisom megérezte hogy a szívem egyre hevesebben dobog, s felé fordult engem védve.
- Nyugi Lex nem bántom! Csak féltem hogy nem jön ki onnan és hogy megijeszted! – jött lassan a közelünkbe a Lord s kecsesen ráhelyezte a tenyerét a paripám fejére. – Semmi baj! – suttogta s az unikornis mellém engedte a szörnyeteget.
Félve kapaszkodtam paripámba s az arcomat eltakartam. Nagyon remegtem, szinte görcsöt kaptam annyira féltem attól aki eddig védelmezett, de egyben hazudott nekem.
Gyengéden a vállamhoz ért s összehúztam magam. A remegés nem állt el, s még jobban féltem mint eddig.
- Kérlek ne félj tőlem! Nem bántalak! Sose tenném. – mondta szomorúan, s minden bátorságomat összeszedve leszálltam Lexiről.
Bácsikám lesegített, s mikor már két lábon álltam a földön erősen magához ölelt.
- Jaj te lány… bocsáss meg! Kérlek! – állát a fejemre helyezte, s az ölelése valahogy megnyugtatott.
- Miért nem mondtad el? Miért titkolóztál? – bújtam ki az öleléséből, s kérlelően, néztem rá.
- Nem akartam hogy téged is elveszítselek. – mondta, s nagyot sóhajtott – Gyere! Elmesélem mi történt anyáddal.
Indult el a szobája felé, ahonnan épp most szabadultam ki, s én is követtem.
Hátranéztem paripámra, aki csak egyhelyben állt és nézett.
- Lexit engedjétek ki egy kicsit a szabad levegőre. Megérdemli hogy futkározzon egy kicsit. – utasította Lord White Dannielt
- De nem fog elszökni?
- Nem hiszem Ewer. A gazdájától nem marad távol. Még ha csapdába is esik, az unikornis még ha bele is hal kiszabadul, csak hogy lássa még egyszer azt, aki felszabadította a rabságból, s megszelídítette.
Nagyot csodálkoztam. Nem is tudtam hogy ez ilyen komoly a dolog.
Mikor megfordult a titkos ajtó mád el is kezdte a történetét.
- Anyád… nagyon gyö… - megállt, s elcsodálkozott. – te rendet raktál miközben itt voltál? – nézett körbe, a csodálatos renden, s a szarvnak támaszkodva.
- Igen… remélem nem baj…
- Dehogy! Már igazán ráfért. – köszönte meg s a mancsát levette a szarvról – uppsz … ha megkérhetnélek a közeljövőben ezt ne tedd amit én tettem… ez a dísz anyád unikornisáé volt. Épphogy megtaláltuk a szerencsétlen állatot, de anyád sehol sem volt akkor már… na de ne szaladjunk ennyire előre… - mondta s elindult le a lépcsőn – Szóval… édesanyád a legszebb teremtmény volt eme birtokon. Imádta Rolfot, s paripáját Roxánát. Roxi valójában Lexi édesanyja volt. Szóval… Roxit… édesanyád találta az erdőn túl, s mikor visszajött hetekkel utána, miután bemerészkedett az ellenséges világba, már várandós volt veled. Édesapádról ezért nem hallottál soha… Lilien sosem beszélt az apádról, s mikor szóba jött mindig bezárkózott a szobádba. Majd mikor megszülettél, már aznap elmászkált a White határon túl. Roxána volt az aki téged hazahozott, aztán, mikor átlépte a határt lerogyott a földre s világra hozta Lexit, de őt már nem láthatta Lilian, ugyanis lován, nem ült rajta már. – mondta, s leült az íróasztalához.
- Várj… azt mondtad hogy megtaláltátok Roxit, nem hazajött.
- Igen… miután a kiscsikó megszületett, az idős paripa visszament gazdájáért, hisz mint mondtam, ők hűséges állatok. Lilianért merészkedtünk valójában, de csak roxit találtuk, egy dombtetőn kifeküdve, holtan.
Hosszú, gyászos csend lett úrrá a szobán. Viszont engem még mindig aggasztott valami, csak nem tudom hogy mi… a börtönre tekintettem, s közelebb lépdeltem. Mikor a ajtóhoz értem, megláttam azt az arany kulcsot, amit kis por barátom varázsolt át feleslegesen kulccsá… és éreztem… még van valami amit titkol előlem. Talán ez az egész történet az anyámról, de mégis éreztem hogy valami még van… valami amit még mindig eltitkol, s egy újabb ajtót kinyit…
- Mikor ide bejöttem… én is rátámaszkodtam arra a… szarvféleségre… aztán lerohantam a lépcsőn, s ehhez hasonló porfelhő követte végig az utamat – mutattam egy porkupacra a levegőben – és felemelt… repültem, majd végül, összeillesztett két kulcsdarabot a semmiért… Mi ez a levegőben? - fordultam bácsikám felé, az utolsó kérdésnél.
- Varázs. – válaszolta egyszerűen, s a szája széle fülig szökött, ami elég ritka jelenség.
- És… hogy értél elém olyan gyorsan… igaz ennek segítségével?!
- Igen… csak meg kell magad ismertetni velük, s örökké kísérik utadat … bizonyára már elég sokat tudsz erről az egészről. Belegondoltál már abba hogyha Blackék többségben vannak akkor miért nem támadnak ránk? – nézett rám érdeklődően, fél mosollyal az arcán.
- Nekik… nincs varázsuk?
- Nincs… mi vagyunk a mágia, ők a többség… szóval… egyszerűen ők az erő, mi a védelem…
Elgondolkoztam. Ez annyira ismerős. Robin azt kérdezte… van e egy madarunk… és nekik van egy oroszlánúk, nekünk meg egy kutyánk és egy varázserővel bíró lovunk… kellene még lenni egy kígyónak ha… igaz lenne az a történet amit annyiszor olvastam… el kéne olvasnom még egyszer hogy újból megértsem ezt az ügyet… emlékszem hogy valamelyik állat titkosan dolgozott, mégis mindenhol ott volt és elég népszerű is volt… akkor ezek szerint van egy kígyójuk is de.. ez mégsem lehet… a határon túl egyszer sem jutott eszembe a kígyó szó, s sziszegést sem hallottam sehol. De akkor… miért veszekszik ez a két család??
- Látom nagyon filózol valamin. – zavart meg bácsikám.
- Én… én csak… miért veszekedik ez a két család…
- Mit utáltam én annyira, mindig?
- A hangzavart evés közben, meg pihenőkor, meg amikor a közelünkben voltál… meg amikor a házban voltál… meg az udvaron…
- Nem erre gondoltam !! – mosolyodott el – Annak is története van, de az nem ide tartozik… - mély levegőt vett – Azt a könyvet azért égettem el mert attól féltem arra készülsz majd mit anyád… - bökte ki végül, s még jobban kíváncsivá tett mint eddig voltam – Lilien a szerelméhez ment vissza… mindketten abban reménykedtek, hogy ki tudják békíteni a két családot, s felőlünk ő döntött, viszont felőlük nem. Úgy gondolták ha végeznek anyáddal megszűnik a védelem, de én még itt maradtam és a hatalom rám szállt, mivel bátya voltam, s mivel te még túl kicsi voltál, nem rendelkeztél elég erővel, vagyis rendelkeztél de nem tudtad használni így rám hárult a védelem. Nagy csata volt… a farkasaink közül csak Rolf maradt, s Lex is kicsi volt még… Az apáddal nem tudom mi lett… szerintem kivégezték, amint megkicsinyítettük a létszámukat, s tudtommal az ő uralkodójuk is meg halt, de erejüket látva, látszik hogy új, megfontoltabb uralkodóval állunk szembe, és nincs szükség rá hogy most téged is elveszítsünk… Mint látod, már alig maradt por, elég kevéske van, én minden nap próbálom többszőrösíteni, hogy a láthatatlan falat erősítsük, de nem sok erőm van már.
- De miért nem kértél meg engem? Hisz mint mondtad nekem van elég erőm..
- Oh az nem kifejezés… - vágott bele a mondatomba – több van mint amit én eltudnék képzelni… a gyerekeknek mindig nő az erejük.. legalábbis a naplókba azt írták hogy „újból nőtt az erőm, s most már megpróbálhatom ezt meg azt … stb…” Akkoriban tanították a gyerekeket, s bár nem érzed, benned több erő van mint akkoriban bárkiben…
- Akkor ezek szerint én is tudnék olyan gyorsan ott teremni előtted mint ahogy te előttem? – tekintettem rá rosszban sántikálva.
- Azt is megállíthatnád hogy megmozduljak. – mondta és elcsodálkoztam – Megtennéd hogy … megmutatod milyen a varázsod színe? Vagy a tündéred nem tudnád még hívni?
- Honnan tudod hogy van tündérem? Neked is van?
- Igen van … és onnan tudom hogy Lexi hófehér, s fiatal lett. Nos akkor… ha nem is a tündéred, akkor varázsolnál egy kicsit?
- De ho…
- Csak csukd be a szemed és gondolj egy csodás pillanatra. – tudósított mielőtt feltettem volna a kérdést.
Bólintottam, s azt tettem amire kért. Erősen koncentráltam arra, ami először rámutatott arra, hogy varázsló vagyok… amikor egyre közelebb, és közelebb lépdeltem Lexihez, s felé nyújtottam a kezem… majd hozzáértem, s egy percet se várva megöleltem, beletúrtam a sörényébe, s becsuktam a szemem…
Úrrá lett rajtam az a borzongás, ami akkor, s szinte éreztem, mintha ott lennék.
- Valami nem jó… - rázott ki álmomból bácsikám. – Mire gondoltál?
- Lexire – nyitottam ki a szemem, s észrevettem hogy a kezeim úgy tartom ahogy visszaemlékeztem. Ettől el is pirultam s rögtön magam mellé erőltettem őket.
- Nem-nem… semmi baj. Ezzel a csápolással tudod előhozni a varázslatot, és éreztem is hogy majdnem sikerül de nem ment… ez nem elég boldog pillanat…
- Érdekes, nekem ez eddigi legboldogabb pillanatom.
- Valami másra gondolj akkor, az én varázsom is megbolondult már egy kicsit de ez nem elég, hogy kitörjön belőled a valódi éned. Gondolj valami olyanra, ami... amire a szíved összeszorul, mégis boldog pillanat… vágyódsz még mindig utána, és arra gondolsz bárcsak még egyszer megtörténne – utasított én pedig bólintottam ,s a szívem rögtön hevesen elkezdett verni amint rá gondoltam.
„Robin”