7. Emlékek

Ewer Szemszöge:

Mikor már nagyon az erdő szélén jártunk Leon megállt, s lefeküdt.
Tudtam hogy csak eddig jöhet.
Leszálltam róla, majd megsimogattam a fejét és tovább követtem gyalog bácsikámat.
Lógó orral baktattam utána, s néha-néha felnéztem rá.
Majd ő is leszállt Rolfról, s a segítségemet elfogadta.
Azt hittem hogy a kezemet félre löki, de nem. Mikor földet ért a lába erősen a tenyerei közé fogta a kezem, s mélyen a szemembe nézett.
- Ewer!! Többet Soha, De soha nem mehetsz túl a White határon megértetted? Annyira aggódtam hogy mi lesz veled!! Azt hittem itt a vég … még szerencse hogy ... – állt meg hirtelen majd folytatta egy egészen kínos kérdéssel - Honnan ismered azokat a fiúkat?
- Nos… - kerestem a szavakat de nem tudtam hazudni – egyszer … hallottam egy nőt énekelni míg azt a tragikus történetet olvastam … és az erdő felől jött … Én csak … - elcsuklott a hangom. Féltem hogy nem érti meg – és muszáj volt oda mennem hívott a hang , mintha azt akarta volna hogy találkozzak vele. Aztán megláttam és … - nem tudtam végleg folytatni. Fogalmam se volt hogy mit érzek most Robin iránt.
Bácsikám bólintott majd elengedte a kezem, s továbbment. Én illedelmesen követtem a földet bámulva, s elgondolkozva a történteken.
Emlékszem… láttam az arcát. És eléggé szomorú volt. Csak lógatta az orrát s közben a bácsikámra figyelt… viszont éreztem hogy rajtam többet tartja a szemét mint rajta.
Dimitri pedig … egyszerűen helyes srác.. ő is nagyon kedvesnek és illedelmesnek látszik így első látásra, és az is… az a kézfogás…
Bevillant egy lehetetlen gondolat amin elmosolyogtam.
Talán Robin féltékeny lett volna hogy olyan jól éreztem magam Dimitrivel?
Elkuncogtam magam, mire a bácsikám megállt és felém fordult.
- Mi olyan nevetséges?
- Oh… csak elgondolkoztam.
Újból elindult. Mintha mit se mondtam volna.

Mikor beléptünk a házba Miss. Haynes óriási örömmel ölelt meg és a vállamon kezdett el zokogni.
- Jaj kedveském!! Te meg hol a csudában voltál? És hogyhogy ilyen koszos vagy? Mi történt? – fordult hirtelen Lord Whitehoz,ki rám nézett fennkölten, s így felelt.
- Semmi említésre méltó. Viszont a kisasszony indulhat felfelé a szobájába és felnőtti felügyelet nélkül nem hagyhatja el a házat. – jelentette ki szigorúan, majd tovább ment az ő szobájához.
Csalódottan nagy levegőt vettem s a padlót kezdtem el nézegetni, amit azt hittem soha többi nem látok viszont, majd a bútorokat, s végül Miss. Haynes mögött álló barátaimat.
- Na menj fel öltözni, nemsokára utánad megyek – kacsintott rám és feltessékelt a szobámba.
Szép lassan vettem a lépcsőfokokat. Mindent tüzetesen végignéztem, még a falak apró repedéseit is, s mikor beléptem szobámba nagy, nagy mély levegőt vettem hogy beszippanthassam az édes rózsa illatot.
Kecsesen átlibbentem a szekrényem felé, s kivettem egy alvó ruhácskát, majd leszaladtam a mosdóba.
Gyorsan megtisztítottam magam és már megint apró, törékeny virágnak éreztem magam.
Pizsamában szaladtam s léptem épp egy lépcsőfokot amikor Bácsikám hangja az én nevemet kiáltotta.
- Igen? – fordultam hátra félve.
- Gyere enni!! Biztosan éhes vagy. – mondta mintha mi sem történt volna.
- Nem! Nem vagyok éhes köszönöm szépen! Jó éjszakát! – mondtam, s már mentem is tovább.
Mikor beértem a szobámba rögtön lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Csak Robinon járt az eszem, és ami még mindig idegesít, az… amit nem mond el nekem Lord White.
„Mi történhetett ami miatt gyűlöljük egymást? És olyan sokan vannak… vajon miért nem támadnak meg ha mi csupán csak 6an vagyunk? És milyen főnixről beszélnek? Esküszöm mintha a regényemben élnék … „- gondolkodtam
Ekkor bevillant egy ötlet hogy talán valami választ kapok a könyvben.
Felálltam és elkezdtem keresni a könyvemet.
- Alice Csodaországban, Óz a nagy varázsló, Rómeó és Júlia … - mentem mindegyiken végig, de nem volt a helyen. Ezek mögött kell lenniük de nincs itt – Talán lent hagytam… - gondoltam s leszaladtam az előszobába.
A Bácsikám a jól megszokott helyén volt, a kályha tüze égett a papíroktól, Rolf pedig szomorúan figyelte, ahogy a tűz egyre jobban, s jobban megeszi a papírt.
- Nem láttad a … - megpillantottam egy képet a tűz között. Az a nő annyira ismerős volt… és az állatok is körülötte.
Elállt a lélegzetem és a könnyek fojtogattak.
- A könyvem!!! – kiáltottam fel és a arcomat elárasztotta a sós nedv, majd a földre rogytam, s összegubózva sírtam tovább a tűz előtt.
- - Muszáj volt! Többet nem olvashatod el azt a buta mesét. Csak rosszabb lettél mióta azt olvasgatod és ez a szökési merényleted volt az utolsó csepp! – mondta hidegen.
Könnyes szemeimet rá emeltem és haragos pillantást vetettem rá.
- Látni sem akarlak többet!! Egy hazug dög vagy semmi más!!! – ordítottam, s felrohantam a szobámba.
Bácsikám úgy nézett rám mint aki nem látott még dühös embert. Bár igaz… én még sosem voltam rá ennyire mérges.
Becsaptam magam mögött az ajtót és bezártam kulccsal. A kulcsot pedig benne hagytam és elfordítottam hogy ne tudjon bejönni, hisz a ház urának mindenhez kell valami olyan dolog ami nyitja az összes ajtót.
Ledobtam magam az ágyra, s úgy zokogtam tovább hason.
„Miért?? Miért kell ezt csinálnia? Hogy tehetett ilyet? Tudja jól hogy az a könyv az életem értelme. Semmi mást nem szerettem annyira még mint azt a mesét, ami talán valóság, de a valóságot úgy látszik sose tudom meg, hisz se ő, se a könyv nem árul el semmit most már. Nincs miből megtudnom az igazságot, és nincs kitől sem.”
„Nem hagyhatod el mostantól a házat őrizet nélkül!” – hangzottak a fejemben ezek a szavak, amik azt jelentik, hogy többé nem találkozom vele … soha, de soha többet.
A könnyek még jobban elkezdtek záporozni. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
„Neked nem kéne itt lenned!” „Menj vissza ahonnan jöttél!” „ Hogyhogy nem utállak? Meg sem kellett volna menti! Az apám most olyan büszke lenne Leora és rám... de mégsem. Mi ütött belém?” „Tőlünk csak félteni lehet mindent... inkább nekünk kellene félnünk tőletek.” „Többet ne lépd át a White határt!”
Robin szavai a fejemben egyre jobban és jobban vágták hozzám a fájdalmas sebeket.
Figyelmeztetett. Megvédett, s nem láthatom többé se őt, se Leót.

Kaparászást hallottam az ajtómnál.
- Hagy békén!!! Látni sem akarlak!! – üvöltöttem ki és meghallottam Rolf nyüszítését.
Felkapartam magam az ágyról s kinyitottam az ajtót. Egy kis rést nyitottam hogy be tudjon jönni. Legalább neki el tudok mondani mindent.
Aztán kopogást hallottam mielőtt leülhettem volna Rolf mellé az ágyamra.
- Hagyatok békén! – kiabáltam ki.
- Mi a baj kicsikém? – kérdezte Miss Haynes.
- Lord White! Most pedig hagy!! Egyedül akarok lenni Rolfal!! – zokogtam, s hallottam ahogy szomorúan elballag.
Megöleltem a kutyámat, és most már rajta sírtam, ő pedig velem nyüszített. Bizonyára ő is megszerette Robint.