8. Búvóhely

Bizonyára álomba sírhattam magam.
Rolfot öleltem, amikor felkeltem, s be sem takaróztam. Csak feküdtem keresztben az ágyon.
Felálltam, nyújtózkodtam egy nagyot, s indulhatott is a nap.
Rolf is felkelt az ágyamról, ami valójában tilos lenne, de nem érdekelt.
Elbújtam a szekrényemben, mint mindig, de nem találtam semmi normális ruhát rögtön, mert kaparászást hallottam az ajtóm felől, odanéztem, s kis barátom kaparászta az ajtót, és kiskutyaszemekkel nézett fel rám.
- Máris mehetünk!! Csak felveszek valamit!! – mondtam és újból bebújtam a gardróbba.
Kivettem egy tisztes göncöt, felvettem magamra nagy nehezen, a vörös szalagot a derekamra kötöttem, majd megformáltam normálisan a hajamat, s a ruhához, illő kalaphoz felfogtam.
- Mehetünk!! – értesítettem kutyusom miközben belegyömöszöltem a lábam egy piros kis topánkába, ami a ruhától nem is látszott.
Kinyitottam az ajtót s Rolf már rohant is előre.
„Nem várt meg de kit izgat?! A toronyból úgyse tudok megszökni.”
Letipegtem a földszintre s a konyha felé vettem az irányt.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte bácsikám felállva az asztaltól.
Nem válaszoltam, csak leültem a helyemre szó nélkül.
- Szia bogárkám!! - lépett be Miss. Haynes is az ebédlőbe.
- Jó reggelt! – köszöntöttem dadámat, és hozzákezdtem az omletthez.
Bácsikám is helyet foglalt, s folytatta eme reggeli étkezést.

                                                                                                                                                  

Egész reggeli idő alatt teljesült bácsikám nagy álma.
Meg se mukkant senki. Még a szakácsunk is szokásos szakács módjára mozgott. Nem volt annyira feldobva, de mi sem.
Én ridegen turkáltam a reggelim körül de egy falat sem ment le a torkomon.
Végül meguntam a nézelődést és úgy döntöttem kimegyek a kertbe Rolfal játszani.
Eltoltam magamtól a tányért de úgy hogy ment vele a terítő is majd kijjebb toltam magam a székkel s a lába jó hangosan súrolta a fa padlót.
Az ezüstvillát, ami a kezemben maradt beledobtam a tányérba majd a készenlétben álló Danniel elé lépdeltem, és kényesen megkérdeztem:
- Héh te legalább képes lennél a boldogságomban járni és kikísérni az udvarra, hogy az egyetlen barátommal, aki ebben a házban lakik egy, kicsit játszhassak, ha már egyedül nem szabad kimennem, mert talán ki tudja, megszökök és lefejeztetem magam a Dark népséggel?!
Bácsikám rám nézett elcsodálkozva megint és én is rá pillantottam szemrehányóan, hogy tudja ez a hangnem valójában neki szólt.
- Egyetlen barátod? – kérdezte sértődötten Danniel.
- Jól van, akkor úgy fogalmazok, hogy attól az embertől akarok távol maradni, akit ki nem állhatok! – mondtam ki az igazságot haragosan.
- Na de hölgyem! – termett hirtelen mellettem Lord White és erősen megragadta a karomat.
„De hiszen az előbb az asztalnál ült!” Néztem rá rémülten.
- Nem akarok neked rosszat, hidd el!! Csak meg akarunk védeni! Anyád is elcsatangolt és sosem tért haza!! Nem akarlak téged is elveszíteni!! – nézett rám kétségbeesetten.
A kezemet kitéptem a kezei közül s úgy álltam előtte, mintha egy gyilkossal állnék szemben.
Remegett a kezem a szívem pedig a torkomban dobogott eszeveszettül.
A légzésem is lassabb lett… mintha ugyanaz lenne, mint amikor először találkoztam Leonnal.
Pislogás nélkül meredtem rá s ő is rám, de az ő tekintetében nem látszott már semmi megbánás.
Megfordultam hirtelen és az ajtó felé vettem az irányt futottam, ahogy csak bírtam s a lépcsőket is hármasával vettem. Már azt hittem megmenekültem, amikor a kilincs felé nyúltam de bácsikám előttem termett a semmiből.
- Nem hagyhatod el a házat!!
Egyre szaporábban vettem a levegőt majd megfordultam hogy a másik irányba meneküljek, hogy elbújjak a kastély valamelyik szegletébe. Elfutottam a nyugati szárny mellett és mentem volna be a zeneteremben, de bácsikám újból előttem termett.
- Kérlek hallgass meg!
Elkezdtem futni a tanulószobához és már fordítottam is el a kilincset de, a karomat megfogta és leerőltette róla.
- Ne félj tőlem!! Nem tudnálak bántani!! Kérlek!! – mondta szomorúan, de nem hittem neki.
Kiszabadítottam a kezem és megpróbáltam megint ugyanabba az irányba, amibe először próbálkoztam, viszont amikor a nyugati szárny mellett voltam, már akkor láttam, hogy ott van a bejárati ajtóban.
Idegesen körülnéztem, hol próbálhatnám meg megint, s oly sok év után megint megpróbálkoztam a titkos ajtóval s kattant egyet!
Hihetetlen gyorsasággal kinyitottam s behúztam magam után az ajtót.
Még épp időben kulcsra zártam, s hallottam, ahogy bácsikám majd betöri az ajtót, úgy ütögeti és próbálgatja nyitogatni a zárat de, nem megy neki.
Kivettem a kulcsokat és elraktam.
Rémülten tekintettem az ajtó felé, ami még mozgott bácsikám haragjától és szinte sírtam annyira ijedt voltam, hogy mi vár rám, ha sikerül betörnie.
Apró léptekkel hátráltam még neki nem mentem valami simának a hátam mögött.
Hátrafordultam és egy hatalmas szekrény hátoldala állt előttem.
- Ewer kérlek!! Gyere ki mielőtt bajod, esik!! Halod!! Engedj be, nem bántalak!! Sőt senki se bánt!! Elmehetsz egyedül is ki a kertbe!! Ugyanúgy lesz, mint régen!! Csak kérlek, gyere ki onnan!! És a szekrényhez ne nyúlj, kérlek!! Csak gyere ide és fordítsd el a kulcsot!! Megmagyarázok mindent!!
Nem hittem neki. És már csak azért is hozzányúltam ahhoz a szekrényhez.
Ráhelyeztem a tenyeremet majd egy óriásit sikítottam és az utolsó hang, amit e világból hallottam az Lord White csalódott ordítása.
A szekrény megfordult. Egy titkos ajtó volt.
Most már sokkal világosabb volt, mint az előbb mivel ahova az előbb be voltam zárva nem volt más csak sötétség.
Nem mertem megfordulni, csak a szemem sarkából láttam, hogy két óriási könyvespolc helyezkedik el e mellett a titkos ajtó mellett. Lassan megint hátráltam hogy jobban lássam milyen magas eme könyves szekrényféleség.
Valami megszúrt hátulról s megfordultam.
Különleges arany por szállt a levegőben, s tökéletesen követték egymást, csodás formákat alkotva.
Mintha saját maguk irányították volna, hogy hova menjenek és ez így is volt.
Mindent csupa könyv borított. Könyvek hada állt egymás mellett s különleges tervrajzféleségeket láttam egy óriási íróasztalon ahol minden volt csak rend nem.
Mellettem két lépcsősor helyezkedett el amik körbeölelték eme hatalmas szobát.
Megnéztem, min támaszkodok s egy unikornis szarvával, találkoztam össze, ami hófehéren csillogott.
- Bizonyára ez szúrt meg. – állapítottam meg s mondtam ki hangosan.
Jobb oldalra pillantottam s pimaszan elmosolyodtam.
Elindultam a lépcső felé s lassan kecsesen ráhelyeztem a kezemet a korlátra, ami arannyal volt beborítva. Sőt!! Talán tényleg aranyból is volt.
Nagy levegőt vettem s leléptem az első lépcsőfokon. Szép lassan terveztem lemenni, mint ahogy a hercegnők szokták de, nem bírtam megállni, hogy ne nevetve kisgyerekmódjára rohanjak le az íróasztalhoz kíváncsiskodni, s így hát óriásit sikítottam s boldogan vettem hármasával a fokokat.
Egy kupac arany por egy kishölgyet formált s kíváncsian fordult felém. Nem volt szeme de láttam rajta hogy kíváncsi. Mikor leléptem az utolsó lépcsőfokot is mellém repült s elkezdett integetni mosolyogva. A szemét talán nem láthattam de, pofiján látszott hogy mosolyog.
Körülsuhant s hirtelen felrepült előttem s boldogan elkezdett repdesni mindenhova, majd újból visszatért hozzam és körbevettek.
A lábam elemelkedett a talajtól. Kissé megijedtem hisz nem tudtam semmibe kapaszkodni de, bíztam ebben a micsodában.
Körbevitt a könyvtáron. Úgy éreztem magam, mint Wendy a Pán Péterből.
Valami ilyesmi lehetett biztosan az-az érzés, amit ő átélt.
Hihetetlen boldog voltam.
„Repülök!! Ezt el sem hiszem.”
Majd mikor szétnéztem a por elvitt egy ketrechez, ami a hatalmas asztal előtt állt, s ami a lépcső alatt rejtőzött.
A rácsok mögött semmit nem láttam, csak sötétséget.
Majd megvillant odabent egy kis ezüst fény. Hátra hőköltem, aztán pedig közelebb mentem a rácsokhoz s két vasrudat markoltam meg.
Hallottam, ahogy jön felém valami a sötétségből, s lassan láttam is.
- Egy fehér paripa. – állapítottam meg.
Közelebb jött s óriásit csodálkoztam.
- Jesszus!! Egy egyszarvú!! – meredtem rá boldogan s végignéztem rajta.
Még nem volt elég közel hogy elérjem, de minden vágyam az volt hogy megsimogassam.
- Gyere ide szépen!! – hívtam, s benyúltam a rácsok között s csettintgettem, integettem neki.
Félve elindult felém. Már majdnem elértem, de közelebb nem, mert jönni. Csak megnézte, mi van a kezemben s eddig jött.
Láttam, rajta hogy már hiába próbálkozok, úgyse fogom tudni megérinteni.
Csalódottan visszahúztam a kezemet, s ő is visszaügetett a sötétségbe.
Szomorúan eltávolodtam a ketrectől, majd elkezdtem pakolászni az asztalon… ha már nincs más dolgom, na meg kíváncsi is voltam mit rejt bácsikám irodája.
Összehajtogattam a rajzokat, amiket nem értettem de nem is érdekeltek, hogy miért vannak, s letettem őket egy kupacba.
- Ezeknek van helyük?? – vettem kezembe egy könyvet s a porlány bólogatott.
Kivette a kezemből és felrepült, helyére vitte.
Kezembe vettem még egyet, viszont ez nagyon réginek tűnt. Belelapoztam s kézírásos volt.
Az első oldalra ki volt írva az a szöveg, ami arra késztetett, hogy ezt a példányt félretegyem.
Majd újból megmarkoltam egy kupac könyvet, amik nem érdekeltek és felemeltem még mindig az asztalra tartva a szemem, s elvették a kezemből.
Rámosolyogtam, a lánykára s viszonozta mosolyom, majd újból vissza a munkához.

                                                                                                                                                     

Mindenfélét találtam ezen az asztalon mire készen lettem. Igazi kincsesláda gyűlt össze.
Aranyórák, tollak, egy liter tinta volt legalább, aranyláncok, fülbevalók és egyéb értékes dolog, a számtalan naplóval együtt, amit ötösével felpakoltam a baloldalra. Volt belőle vagy 30 db. És rajzokból is megszámlálhatatlan mennyiség gyűlt össze.
Elkezdtem nézegetni a festményeket, amiket úgyszintén különválogattam.
Egy csodás nő állt minden képen. Vörös haja lángként lobogott a szélben, ahogy ábrázolták, s feltűnt egy másik nő is néhány képen. Fekete haja az éjszakához hasonlított de szeme… életet sugárzott.
Olyan ismerős volt. Mintha már láttam volna valahol, de nem ugrott be. Nem akart eszembe jutni pedig éreztem minden porcikámban, hogy ismerem.
Annyira idegesített, ahogy rám néz a képeken keresztül, s mégsem tudom ki, hogy inkább félretettem a rajzokat és neki kezdtem a kacatokat nézegetni.
Rengeteg kulcsot találtam. És mind másmilyen volt.
Volt, ami szívet formált, s volt mi egy madártollat, de közönséges kulcsok is akadtak és megannyi töröttet is találtam.
Belemerültem a nézegetésbe, s megijedtem a hirtelen kopogás hallatán, de csak a fiatal unikornis volt.
Közelebb jött a rácsokhoz, kidugta a szarvát s rám nézett kérlelően.
- Mit szeretnél? – álltam fel hirtelen s hátrált hogy kivegyek a rács közül a szarvát, majd elindult jobbra.
Észrevettem egy óriási lakatot, ami a börtöne zára volt.
Felcsillant a szemem s elindultam a lakat felé ruhám nagyobb zsebébe gyömöszölve az összes kulcsot.
Elkezdtem próbálgatni mindet, de egyik se volt jó… már csak a törött kulcsok maradtak.
Csalódottan vettem a kezembe két különböző félt. Letérdeltem a földre s elkezdtem kirakózni.
Minden résznek megvolt a párja de fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy sikerüljön elfordítani a zárt.
Szomorúan néztem rájuk, a porlány pedig engem nézett.
Majd felemelkedett s fentről a kulcsokra zuhant, amik hirtelen összeforrtak.
- Köszönöm! – hálálkodtam barátomnak, aki a kulcsokba veszett, majd felvettem őket s azokat is kipróbáltam. - Semmi! Ez nem lehet igaz!! Kell egy kulcs, ami nyitja ezt a zárt!! Nem lehetsz örökké bezárva! – mondtam kétségbeesetten a lónak s ő bizalmasan tekintett felém.
Ekkor beugrott, hogy van még egy kulcs.
Elővettem a bejárati ajtó kulcsát. Majd azt illesztettem be a lakatba.

7. Emlékek

Ewer Szemszöge:

Mikor már nagyon az erdő szélén jártunk Leon megállt, s lefeküdt.
Tudtam hogy csak eddig jöhet.
Leszálltam róla, majd megsimogattam a fejét és tovább követtem gyalog bácsikámat.
Lógó orral baktattam utána, s néha-néha felnéztem rá.
Majd ő is leszállt Rolfról, s a segítségemet elfogadta.
Azt hittem hogy a kezemet félre löki, de nem. Mikor földet ért a lába erősen a tenyerei közé fogta a kezem, s mélyen a szemembe nézett.
- Ewer!! Többet Soha, De soha nem mehetsz túl a White határon megértetted? Annyira aggódtam hogy mi lesz veled!! Azt hittem itt a vég … még szerencse hogy ... – állt meg hirtelen majd folytatta egy egészen kínos kérdéssel - Honnan ismered azokat a fiúkat?
- Nos… - kerestem a szavakat de nem tudtam hazudni – egyszer … hallottam egy nőt énekelni míg azt a tragikus történetet olvastam … és az erdő felől jött … Én csak … - elcsuklott a hangom. Féltem hogy nem érti meg – és muszáj volt oda mennem hívott a hang , mintha azt akarta volna hogy találkozzak vele. Aztán megláttam és … - nem tudtam végleg folytatni. Fogalmam se volt hogy mit érzek most Robin iránt.
Bácsikám bólintott majd elengedte a kezem, s továbbment. Én illedelmesen követtem a földet bámulva, s elgondolkozva a történteken.
Emlékszem… láttam az arcát. És eléggé szomorú volt. Csak lógatta az orrát s közben a bácsikámra figyelt… viszont éreztem hogy rajtam többet tartja a szemét mint rajta.
Dimitri pedig … egyszerűen helyes srác.. ő is nagyon kedvesnek és illedelmesnek látszik így első látásra, és az is… az a kézfogás…
Bevillant egy lehetetlen gondolat amin elmosolyogtam.
Talán Robin féltékeny lett volna hogy olyan jól éreztem magam Dimitrivel?
Elkuncogtam magam, mire a bácsikám megállt és felém fordult.
- Mi olyan nevetséges?
- Oh… csak elgondolkoztam.
Újból elindult. Mintha mit se mondtam volna.

Mikor beléptünk a házba Miss. Haynes óriási örömmel ölelt meg és a vállamon kezdett el zokogni.
- Jaj kedveském!! Te meg hol a csudában voltál? És hogyhogy ilyen koszos vagy? Mi történt? – fordult hirtelen Lord Whitehoz,ki rám nézett fennkölten, s így felelt.
- Semmi említésre méltó. Viszont a kisasszony indulhat felfelé a szobájába és felnőtti felügyelet nélkül nem hagyhatja el a házat. – jelentette ki szigorúan, majd tovább ment az ő szobájához.
Csalódottan nagy levegőt vettem s a padlót kezdtem el nézegetni, amit azt hittem soha többi nem látok viszont, majd a bútorokat, s végül Miss. Haynes mögött álló barátaimat.
- Na menj fel öltözni, nemsokára utánad megyek – kacsintott rám és feltessékelt a szobámba.
Szép lassan vettem a lépcsőfokokat. Mindent tüzetesen végignéztem, még a falak apró repedéseit is, s mikor beléptem szobámba nagy, nagy mély levegőt vettem hogy beszippanthassam az édes rózsa illatot.
Kecsesen átlibbentem a szekrényem felé, s kivettem egy alvó ruhácskát, majd leszaladtam a mosdóba.
Gyorsan megtisztítottam magam és már megint apró, törékeny virágnak éreztem magam.
Pizsamában szaladtam s léptem épp egy lépcsőfokot amikor Bácsikám hangja az én nevemet kiáltotta.
- Igen? – fordultam hátra félve.
- Gyere enni!! Biztosan éhes vagy. – mondta mintha mi sem történt volna.
- Nem! Nem vagyok éhes köszönöm szépen! Jó éjszakát! – mondtam, s már mentem is tovább.
Mikor beértem a szobámba rögtön lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Csak Robinon járt az eszem, és ami még mindig idegesít, az… amit nem mond el nekem Lord White.
„Mi történhetett ami miatt gyűlöljük egymást? És olyan sokan vannak… vajon miért nem támadnak meg ha mi csupán csak 6an vagyunk? És milyen főnixről beszélnek? Esküszöm mintha a regényemben élnék … „- gondolkodtam
Ekkor bevillant egy ötlet hogy talán valami választ kapok a könyvben.
Felálltam és elkezdtem keresni a könyvemet.
- Alice Csodaországban, Óz a nagy varázsló, Rómeó és Júlia … - mentem mindegyiken végig, de nem volt a helyen. Ezek mögött kell lenniük de nincs itt – Talán lent hagytam… - gondoltam s leszaladtam az előszobába.
A Bácsikám a jól megszokott helyén volt, a kályha tüze égett a papíroktól, Rolf pedig szomorúan figyelte, ahogy a tűz egyre jobban, s jobban megeszi a papírt.
- Nem láttad a … - megpillantottam egy képet a tűz között. Az a nő annyira ismerős volt… és az állatok is körülötte.
Elállt a lélegzetem és a könnyek fojtogattak.
- A könyvem!!! – kiáltottam fel és a arcomat elárasztotta a sós nedv, majd a földre rogytam, s összegubózva sírtam tovább a tűz előtt.
- - Muszáj volt! Többet nem olvashatod el azt a buta mesét. Csak rosszabb lettél mióta azt olvasgatod és ez a szökési merényleted volt az utolsó csepp! – mondta hidegen.
Könnyes szemeimet rá emeltem és haragos pillantást vetettem rá.
- Látni sem akarlak többet!! Egy hazug dög vagy semmi más!!! – ordítottam, s felrohantam a szobámba.
Bácsikám úgy nézett rám mint aki nem látott még dühös embert. Bár igaz… én még sosem voltam rá ennyire mérges.
Becsaptam magam mögött az ajtót és bezártam kulccsal. A kulcsot pedig benne hagytam és elfordítottam hogy ne tudjon bejönni, hisz a ház urának mindenhez kell valami olyan dolog ami nyitja az összes ajtót.
Ledobtam magam az ágyra, s úgy zokogtam tovább hason.
„Miért?? Miért kell ezt csinálnia? Hogy tehetett ilyet? Tudja jól hogy az a könyv az életem értelme. Semmi mást nem szerettem annyira még mint azt a mesét, ami talán valóság, de a valóságot úgy látszik sose tudom meg, hisz se ő, se a könyv nem árul el semmit most már. Nincs miből megtudnom az igazságot, és nincs kitől sem.”
„Nem hagyhatod el mostantól a házat őrizet nélkül!” – hangzottak a fejemben ezek a szavak, amik azt jelentik, hogy többé nem találkozom vele … soha, de soha többet.
A könnyek még jobban elkezdtek záporozni. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
„Neked nem kéne itt lenned!” „Menj vissza ahonnan jöttél!” „ Hogyhogy nem utállak? Meg sem kellett volna menti! Az apám most olyan büszke lenne Leora és rám... de mégsem. Mi ütött belém?” „Tőlünk csak félteni lehet mindent... inkább nekünk kellene félnünk tőletek.” „Többet ne lépd át a White határt!”
Robin szavai a fejemben egyre jobban és jobban vágták hozzám a fájdalmas sebeket.
Figyelmeztetett. Megvédett, s nem láthatom többé se őt, se Leót.

Kaparászást hallottam az ajtómnál.
- Hagy békén!!! Látni sem akarlak!! – üvöltöttem ki és meghallottam Rolf nyüszítését.
Felkapartam magam az ágyról s kinyitottam az ajtót. Egy kis rést nyitottam hogy be tudjon jönni. Legalább neki el tudok mondani mindent.
Aztán kopogást hallottam mielőtt leülhettem volna Rolf mellé az ágyamra.
- Hagyatok békén! – kiabáltam ki.
- Mi a baj kicsikém? – kérdezte Miss Haynes.
- Lord White! Most pedig hagy!! Egyedül akarok lenni Rolfal!! – zokogtam, s hallottam ahogy szomorúan elballag.
Megöleltem a kutyámat, és most már rajta sírtam, ő pedig velem nyüszített. Bizonyára ő is megszerette Robint.

6.Menekülés

Csak Bámult, semmi mást. Az arca meg se rezzent. Sőt! Talán még pislogni se pislogott. Arca meggyötört volt, s haragos. Láttam rajta hogy marcangolja önmagát, s közben erősen gondolkozik valamin.
Én mindvégig őt figyeltem, szem rebbenés nélkül. Végül is mi mást tehettem volna? Bácsikámmal nem szívesen csevegtem volna, és szerintem ő se fog egy jó darabig hozzám szólni… Talán napokig, hetekig… Hónapokig… vagy az is előfordulhat, hogy többé nem szól hozzám. Nézte a szabadságot… egy kis lyukból, amit semmiképp nem nevezhetnénk ablaknak… inkább csak egy kis szellőző nyílás. Nem bírtam nézni, ahogy sóvárog a szabadba.
Mint mondtam inkább Robint néztem, ő pedig a földet.
Az a csodálatos, tökéletes arc eltorzult ahogy a szemöldökét összehúzta. Nem állt jól neki ez a lehangolt arc kifejezés, jobb szerettem amikor mosolygott…

Órákon át nézhettem az arcát, mi mindeddig csak egy pontra szegeződött a talajon, majd hirtelen felkapta a fejét, egy ismerős hangra.
- Szia Robin!!! Ne cseréljelek még le? Úgy gondolom úgy lenne igazságos, ha most én állnék be a te műszakodra.
- Eljött az este? Remek!! Dimitri kérlek segíts!! És mond hogy nem látott meg apám!!
- Nem hiszem… miért? Egyébként segítek.. de attól függ hogy miben…- mondta értetlenséggel hangjában.

Robin végre rám nézett… vagyis inkább keresett a sötétben. Megtalálta kéken világító szemem, s elmosolyodott. Én még mindig csak őt figyeltem, pedig előtte állt az a srác is, akit alig ismertem, s akit szinte sosem láttam.
- Menj Őrködni!! Nézd meg hogy nem jön e senki!! – utasította Dimitrit, ki értetlenül nézett barátjára – Menj már!! – siettette türelmetlenül, s már mozdult is.

A szőke srác visszasietett. Robin még mindig rám nézett mosolyogva, de örömét nem viszonoztam.
- Nincs senki!! – hallatszott Robin barátjának a hangja, s már nyitotta is a lakatot, mi a börtönünket zárta.

Bácsikám is felfigyelt a lakat nyílásának a hangjára, de a földön maradt.. csupán barátomra nézett, ki felé igyekezett roham tempóban.
- Siess!! Kifelé!! Nincs sok időnk!! – utasított, s már rohantam is, ki a börtönömből, majd meglátva Dimitrit, ahogy hívogat a kezével felé rohantam.
Robin felsegítette nagybátyámat, s karjánál fogva vezette őt felénk.
Mikor Dimitrihez értem, ő megfogta a kezem, kinézett a ketté ágazott útra hogy jön e valaki, s rángatott is maga után mikor nem látott senkit.
Rohantunk a folyosók között, mintha kergetnének, s mikor láttam egy fa ajtót egy folyosó végén nekimentem Dimitrinek, olyan hirtelen megállt.
- Várjatok itt!! – utasított, majd elengedte a kezem, s előre ment.

Olyan elveszettnek éreztem magam most hogy egyedül vagyok, hogy nincs mellettem. Az eddigi muris mosolygás eltűnt arcomról, s búskomor képet vágtam. Biztosan jó srác ez a Dimitri. Olyan gyengéden fogta a kezem, s mindig mosolyogva tekintett rám, még akkor is amikor behoztak. Rögtön rám mosolygott kedvesen miután Robinék elmentek .

Kilépett az ajtón, komoly kifejezéssel szétnézett, s aggodalmasan visszaintett hogy menjünk kövessük…
A tenyerünk megint összeért, mikor hozzáértünk, s már húzott is tovább… abban a nagy helységben voltunk mint ahova behoztak először… Láttam a trónt, a vörös szőnyeget, s a hatalmas ajtót is, amely a szabadságot jelentette.
- Iszkiri!! Gyerünk!! – Húzott maga után, s átfutottunk a túloldalra visszafojtva lélegzetünket, egy pisszenés nélkül.
Nem volt ezen az oldalon semmi más, csak fal. Egy darab ajtó sem, semmi.
Vagy mégis?
Dimitri megnyomta az egyik követ a falon s a rejtet ajtó kinyílt előttünk ami egy lefelé vezető lépcsőt rejtett.
Dimitri még mindig kézen fogva húzott, én pedig futottam utána a sötétségbe, majd az a kevés fény is ami volt elhalványult, s hallottam ahogy a kő csikorog a földön.
Megmentőm megállt, s elengedte a kezem.
- ÁÁÁ Dimitri!! – sikoltoztam a vak sötétségben teljesen elveszve.
- Nyugi már csak fényt csinálok!! – nyúlt újra hozzám és rögtön megnyugodtam.

Megint elengedett, de már rögtön láttam is helyes arcát, a meggyújtott fáklya tüzében.
- Na Gyertek!! – fogta meg újra kezem, s már rohantunk is le 2essével a lépcsőn, míg csak nem kiértünk a szabadba, pontosabban előttünk volt a tenger egy pár méterrel.

Elgyönyörködtem eme csodaszép tájban. Olyan csodálatos volt látni ahogy ez a rengeteg víz óriási hullámokban kezdetik egymást.
Láttam ahogy a Delfinek játszanak, s ahogy a sirályok próbálnak maguknak halat fogni.
- Csodálatos. – szóltam el magam.
- Ugye? – kérdezte mellettem Robin, akit eddig szinte észre se vettem hogy itt van annyira belefeledkeztem Dimitribe.

Rápillantottam bús arcára, s már az a gyönyör, amit éreztem el is szállt. Így nem lehet tökéletes ez a pillanat, ha valaki közölünk szomorú, s sajnos ez a bánat nem csak barátom, hanem bácsikám arcára is kiült.
- Mennjünk tovább! – kaptam oldalra a fejem Dimitrire, ki már húzott is maga után.

Láttam Robin pillantását még egy percre, ahogy kezünk összekulcsolódását figyeli, majd elfordultam tőle, és követtem Dimitrit, aki úgy láttam az erdő felé vezet minket.

Szerencsére hamar az erdőbe értünk. Egy rövidebb utat választottak át a hegyen, s mikor az erdőhöz értünk Robin füttyentett egyet.
Leo és Rolf már előttünk is termettek egy pár perc alatt.
Kis barátom a nyakamba ugrott és elestem… de még nem volt ennyi elég neki, elkezdett nyalogatni is örömében.
- Jól van jól van!! Elég már!! – szóltam rá nevetve , s ő végre leszállt rólam.
Bácsikámhoz sétált, s lefeküdt a földre. Lord White rögtön tudta mit akar, s felült a hátára.
- Köszönjük szépen! – mondta, s Rolf már el is indult bácsikámmal be az erdőbe.
- Köszönjük szépen! - mondtam én is, s egy puszit nyomtam Robin arcára, majd megsimogattam Dimitri karját, de ez a meghitt pillanat hirtelen megállt – Ugye megengeded hogy Leo hazavigyen mert nekem leszakad a lábam már.
- Még szép!! Azért jött ide! – mosolyodott el Robin, majd megpaskolta Leon hátát.

A hatalmas macska elém lépdelt s lefeküdt, én ráültem, s mikor felállt kénytelen voltam ráfeküdni mert nem bírtam magamat tartani, s eléggé instabil volt a háta.
- Kapaszkodj! – szólt rám Robin – Ez nem olyan mint egy ló! Sokkal másabb… inkább hasonlít egy farkasra.
Ezen elképedtem, s már indult is Leon az erdő sűrűébe , utolérni Rolfot.
- Sziasztok!! Remélem még látjuk egymást! – kiabáltam vissza, s már jött is a válasz.
- Én is!! De remélem nem itt!! - kiáltott vissza Robin, s hangos nevetésbe kezdtek a fiúk, majd Leon Elkezdett futni és eleresztettem egy kiáltást a sebességétől.

Robin Szemszöge:

Ez az érzés ami átjárt… ahogy az ajka az arcomhoz ért… mintha jelen pillanatban lett volna hirtelen minden csodálatos… mintha most kezdett volna el minden virág kinyílni… áh ezt az érzést nem is lehet leírni amit érzek, mert egy az hogy magam sem tudom mit érzek.
Még sosem éreztem ezt.