10. Szeretet

- Ki volt az? – kérdezte a bácsikám, miután az egyik legfurcsább élményemet éltem újra, és teljesen el is felejtettem hol vagyok.
Rögtön kipattant a szemem, és észrevettem hogy az arany por szinte észrevehetetlen az én varázsom mellett.
- Öh… egy barát. – mondtam ki kurtán, majd nagyot sóhajtott.
- Egy olyan barát akit szeretsz… láttam rajtad. Olyan boldog voltál hogy azt már fájdalmas egy olyan embernek nézni, aki világ életében csak szomorú volt.
- Oh… - döbbentem le és bűntudatom támadt – Bocsánat.
- Most miért kérsz bocsánatot? Ez csodás. Alig pár perc volt és nézd meg mit műveltél! Újból él a szoba. – mosolygott, s közben szemével átfutotta az egész mennyezetet – viszont… az kicsit elszomorító, hogy nem mozognak összhangban a poraink. Pedig ez… - lehajtotta a fejét, és a szája széle legörbült – ez családoknál természetes.
Ijedten tekintettem vissza rá. Ez azt jelenti hogy… hogy nem vagyunk egy család vagy mi? A Lord elgondolkozva, szomorúan meredt a padlóra, majd olyan lett, mint amit sosem láttam. Ő mindig is magába burkolózott, de most… most mindent elmondott amit a szíve nyomja.
- Ez bizonyára a titkoknak köszönhető – kezdte az egészet – Túl sok Titok van köztünk. Mi még sose beszélgettünk úgy igazán. Mint amilyen egy családban szokás. – mondta mindvégig a szemembe nézve – Mond! Lenne kedved most egy jó kis mesére? De ha én mesélek. Te is elmondasz mindent amit gondolsz. – mosolygott, amire csak bólintani bírtam.
Igaza volt. Nem beszélünk soha normálisan, és elég sok dolog van amit én is inkább titokban tartok előle. Teljesen más vagyok, mint ahogy valójában ismer, és van egy sejtésem, hogy régebben ő is teljesen más volt.
Így hát kimentünk a szabadba, és úgy döntött, lovagolunk egyet az erdő szélén.
- Nem hiszem bácsikám, hogy ez biztonságos. Le merném fogadni, hogy a Blackek, most mind itt ólálkodnak a közelben, hogy behúzzanak a sűrűbe és rögtön megöljenek. – mondtam az istállóhoz érve.
- Most miért ne? Eddig is örömmel szaladgáltál az erdőben. Most pedig csak az erdő szélére megyünk. És ha be is húznak nem sok esélyt látok rá hogy megöljenek, főleg ha ott van az a Robin gyerek. – mosolygott rám, én meg nem értettem hogy most miért kell felhozni szívem választottját.
Bizony… Már biztos vagyok benne hogy ő az én másik felem, még ha ellenség is. Én akkor is…
- …szeretem. – nyögtem ki magamon kívül, miközben elhelyezkedtem Lexin.
- Sejtettem – sóhajtott nagyot, de a mosoly nem fagyott le az arcáról – Ki tudja. Talán még ti lesztek azok akik kibékítik ezt a két klánt… De a nélkül a főnix nélkül kétlem. Éreztem hogy ott van a közelben az a lény, és nem hagyom hogy ránk kenjék az egészet… - váltott a kedves hangja dühössé és vádlóvá – Még hogy nálunk van. Háh… meg a házunk is kell nekik mi? És az erőnk. Na látod kicsim ez az amit sose kaphatnak meg. De ezért vagytok ti ilyen szerencsétlenek. – tört meg hirtelen, és már komolyan nem értettem, hogy most milyen kedve van – addig nem lehettek egymáséi, míg át nem adják azt, ami minket illetne. Arra meg várhatunk. – lovagolt mellém, majd a kezét a kézfejemre tette – Sajnálom. – mondta, majd elindult az Erdő felé. – Ez legyen elég kezdetnek. Most te jössz!
Utána mentünk, és mikor már az erdőhöz értünk bácsikám megállt, és a sűrűbe nézett, amit én is követtem.
Semmi más nem volt, csak fák, de éreztem, hogy vannak bent valakik, és hogy bevalljam, nekem nem sok kedvem volt a titkaimat feltárni előttük is.
- Anyád ezen az úton ment be. – törte meg a csendet bácsikám – Szinte a szemem előtt van. Ha akkor nem kapják el azok a… az ellenség. Akkor megismerhetted volna.
- Nem tudom… Szívesen megismertem volna…
- De? – kérdezte, miután egy jó darabig tötyörésztem a válaszon.
- De ki tudja… talán nem találkoztam volna a másik felemmel. – csak remélni tudtam hogy hallja amit mondok ő is.
- Nem értem hogy hogy lehet ilyen ízlésed. – mondta még mindig az Erdőbe meredve, de én rá néztem, és elé lovagoltam, hogy végre figyelje a szememet, ahogy róla beszélek… jókat.
- Ha te lennél ilyen helyzetbe mint én akkor… akkor talán… nem még akkor sem értenéd. te nem vagy olyan mint én. Vagy… nem is tudom. Nem az vagyok akinek miattad mutatom magam. Vele úgy érzem magam, mint abban a világban, ahol az álmaimban járok. Boldog vagyok. Repesek az örömtől, még ha rá is gondolok… azokra a szemekre. –magam elé meredtem, és teljesen a szemem elé varázsoltam képzeletemben a szemeit, majd azt a helyes orrát, az ajkait, a pofiját, minden hajszálát… szóval mindent ami ő volt.
- Hó! Ezt tartogasd máskorra! Ne pazarolj! – kuncogott.
- De ez nem ér! Én igenis ilyen vagyok! Örök álmodozó. – jelentettem ki, majd megböktem az oldalát paripámnak, és rohanni kezdtünk végig az erdő szélén… végig a szélén, és most nem léphettem be, hogy megöleljem őt.
Sebesen futottunk, talán gyorsabban mint bármi más lehetne, már a fák is nemhogy elmosódtak volna… mintha ott se lettek volna, csak zöld folt semmi más.
Na de nem szaladhattam ki a világból, így fékeztem, és visszafordultam.
Emlékeztem a legendára. „A legsebesebb”. Milyen igaz. Ilyen gyorsan talán még a madarak sem repülnek.
Hamar visszaértünk, hisz most is futottunk, de azért kicsit lassabban. Amikor megláttuk bácsikámat, már csak szinte sétáltunk.
- Huh. – adtam ki a hangot, mikor újból mellette voltuk.
- A leggyorsabb. – jelentette ki.
- Tudom.
- Számtalanszor olvastad mi? – mosolygott.
- Többször. A legjobb könyv volt talán amit eddig megírtak.
- Megvan hosszabb példányban is. – nevetett, én pedig vágyat éreztem az után hogy most lelökjem őt lováról – Mivel elpakoltál, feltételezem találkoztál a naplókkal.
- Azok a hosszabb kiadások? – álltunk elé, mert elkezdett ügetni.
- Pontosan. Le van írva szóról szóra mi történt akkoriban. – mosolygott. Az én naplóim is közöttük vannak. Talán könnyebb lenne nekem ha azokat elolvasnád. Tisztábban látnál mindent és akkor talán még lenne arra is esély hogy ne legyél ennyire szerelmes.
- Arra ne vegyél mérget! Nekem azok a sorok annyit fognak nekem jelenteni, mint tengeren, egy csónakban evező, szomjazó embernek a tengervíz. Segítenek előrehaladni a partra, ahol találok tiszta, édes vizet. – jelentettem ki mosolyogva, amire nem más volt a válasz mint egy óriási nevetés.
- Rendben van, de halljunk valamit rólad. Te megismerhetsz a naplóból, de én téged honnan?
- Szerintem itt állok előtted. Most önmagam vagyok. És már láthattál eleget, de észrevenni sose vettél észre. Én az a virgonc, „nem bírok a fenekemen ülni egy percig se” típus vagyok, nekem mindig csinálnom kell valami izgalmasat, a gondolataimban folyton álmodozok inkább amikor unalmas teadélutánokra kell hurcolásznom magam. Ott nem vagyok más csak egy robot… kivéve akkor, amikor van valaki más is aki normális. Akkor úgy félig meddig tudok oda koncentrálni. De az én kiválasztott életem nem máshol rejtőzik, mint a kalandokban. Amit… sajnos eddig csak vele tapasztalhattam meg. – jelentettem ki amire csak elképedt.
- Velem nem?
- Egy kéz lerántott Lexiről, aki ijedten emelkedett két lábra.
Láttam már ezt a srácot. Ő fogta a lábamat amikor a Bleck birtokra vittek.
Jaj ne! Ez egy Bleck! Akkor ezek szerint itt az idő. Itt fogok meghalni? És bácsikám miért nem csinál semmit? Lefogta Lexit, és nem jön utánam, de miért?
A kést előrántotta a fekete, durva srác, a többiek meg lefogtak.
- A király azt kérte rögtön végezzünk ki kisasszony. Semmi értelme nincs az életednek. – nevetett lenézően.
- Mi lesz már? – kiabált bácsikám, kb. 10 méterre tőlünk, majd épp elengedte volna Lexit amikor megjelent Robin.
- Állj! – kiabált.
- Mi van már? – dermedt meg mindenki.
- Had csináljam én! Apám jobban örülne neki ha én tenném, hisz ilyen egy igazi király. – hangzott fel rekedtes hangja. – De tegyétek le! Nekem engedelmeskedik!
- Na persze. Én meg az ellenséghez szegülök! – követte a többieket a „gyilkosom” és úgy harsogott a kacagásuk, hogy az egész erdőt bejárta.
- Fogadjunk! Úgyis elkapjuk. Nézzétek milyen ruhákban van. Ebben tuti képtelen lenne talán 3 méternél tovább mászni. Főleg ha azt a tipegő topogó cipőjében van amit ezek az undorító lények hordanak. – elállt a lélegzetem. Nem akartam elhinni hogy ezt pont ő mondja. Tán nem érti mit jelent ő nekem?
- Hát rendben Robin. – Hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Dimitri!
Elengedte a kezemet, majd egérutat adott nekem.
Bár tényleg alig volt pár méter a szabadság és én köztem, igaza volt. Túl gyorsak és túl sokan vannak. Ráadásul a „tipegő topogó cipőmben” és ebben a ruhában tényleg nem tudnék megszökni. De miért? Mit akar? Nem hiszem el hogy tényleg meg akar ölni.
Közelebb jött, és olyan gyilkos pillantással meredt rám, mintha komolyan venné ezt az ellenségestit. Megfogta az államat, felemelte a fejemet, hogy pont rá nézzek, majd a kezét a hajamba túrta, és megfogta, úgy emelte tovább a fejem. A másik kezével kirántotta a bicskáját, és a nyakamhoz helyezte.
Nem tudtam azzal törődni hogy meghalok. Vissza emlékeztem, hogy milyen meleg tekintete volt az én Robinom-nak. Nem ez a hideg, ellenséges, hanem kedves, barátságos, talán kicsit szerelmes is ha úgy vesszük… de lehet hogy csak az álmaimban volt így. Becsuktam a szemem, és lepörgettem magam előtt az együtt töltött perceket.
Leo zavart meg most ebben az álmodozásban. Óriásit üvöltött A csapat, és Robin közé ugorva, de ettől nem rémültek meg. Robin tovább tétovázott a nyakamnak tartva a kést.
- Jaj Leon Ne csináld már! Zavarod a műsort! Épp egy White-ot óhajt az úr kivégezni! – rinyált Dimitri.
Akkor viszont hatalmas erők vettek körbe minket Robinnal. Szinte körbeölelt minket a saját varázsom, amire ő leemelte a kést, és megragadta a karomat magával húzva a szabadságom felé.