4. Talán

Robin szemszöge

Mi volt ez a hirtelen érzés, hogy meg kell védenem ellenségemet?
Biztosan nagy dicsőség lenne, ha egy White holttestel állítanék be apám elé. Főleg hogy egy lánnyal.
Amesszeségbe meredtem. A fák között jártam, a tiltott birodalomban gondolataimon keresztül, A White birodalom ban, a tökéletesség földjén.
Az a fruska is olyan illedelmes hogy rosszul vagyok.A tisztaság mániája, az illata... undorító volt egy lányon ilyen virágillatot érezni. És a járása... mintha egy őzet láttam volna magam előtt, ahogy odaszögdécselt barátomhoz.
Szemem sarkából figyeltem minden mozzanatát, ahogy kecsesen símogatja a nálla háromszor nagyobb állatot.
A bicskám nyomta az oldalamat. Megfordult a fejemben, hogy most kellene szólnom Leonak, hogy ideje támadni.
A lányt néztem, ahogy rádölt barátomra.
Az eddig csukott szemét szép lassan kinyitotta, s rám nézett kedvesen, aggodalommal aszemében.
- Mi a baj? – kérdezte bársonyos hangján.
- Semmin! – válaszoltam, és inkább elkaptam a fejem.
- Ugyan már! Olyan nincs hogy nem jár az eszedben semmi! Na mond csak!
- Nem rádtartozik! – förmedtem rá. És reméltem hogy abbahaggya... de White.
- Hát jó ... – mondta sértődötten.
Egy ideig csendszünetet tartottunk, s ez a szünet hosszabbvolt, mint amennyi idő valójában eltelt.
Olyan szomorú volt. Már megbántam azt a hangot amit használtam vele.
Éppen bocsánatkérésre készülődtem, mikormegszólalt.
- Mi a baj a véremmel? – kérdezte, de nem nézett rám – Leo miatt voltam veszélyben? És mi az hogy ellenség?
- Ez... – köszörültem meg a torkom – Bonyolult.
- De ... miért? Sosem értettem hogy a bácsikám miért tiltott el az erdőtől, és miért nem mesélt nekem azerdőn túlról. Azt mondta hogy csak erdő az egész, és veszélyes vadállatok rohangásznak benne, de... Leon... miért nem támadt rám mikor idejöttem?
- Vadállatok? Nah szép kifejezés... bár... mit is várhatnánk egy Whitetól? Hazug csőcselék mind.
- Mi van? A bácsikám nem hazug! Csak próbáltmegvédeni a vadállatoktól!
- Hát azt eliszem... tőllünk csak félteni lehet mindent... pedig ti vagytok a kapzsi nép.. inkább nekünk kellene félnünk tőlletek.
- Tessék? Kapzsi? Ezt miből gondolod? – állt fel haragosan.
- Abból amit rejtegettek Mis White! – álltamfel én is - Nincs teljesen véletlenül egy madaratok?
- Madár? Talán a kertben amikor épp egy faágra fészkel egy pár, de aznem a miénk!
- Oh jó duma! Tudjuk jól hogy van nállatok valami ami minket illetne.
- Nincs semmi aminek a ti koszos fajtátok birtokában kéne lennie a White birtokon!
- Azt majd meglátjuk nemsokára! – nyúltam a bicskámért.
Olyan közel volt hozzám hogy kis időalatt végezhettem volna vele.
- Jobb lett volna ha nem mentelek meg.
- Akkor ölj meg! Szerezd meg magadnak a dicsőséget!- jött közelebb, majd kinyújtotta nyakát, hogy könnyebb dolgom legyen.
Eleresztettem támadó eszközöm nyelét, majd elindultam hazafelé.
- Többet ne lépd át a White határt! – figyelmeztettem utolsó mondatként.

Ewer Szemszöge

Egy darabig még bámultam, ahogy az oroszlán mellett ugrándozik át a faágakon át, majd észrevettem hogy egyre rosszabbodik a látásom.
- Ajaj!! Futás! – utasítottam Rolfot, majd szélsebesen vágtattam hazafelé, a lilás fényben.
Az alkony már nagyon a vége felé járt.

Mikor megláttam a kastély tornyát, már hallottam is Mrs. Haynes hangját.
Még jobban elkezdtem rohanni, és mikor elé értem elájult.
Daniel épp csak elkapta, de mikor meglátott ijedtében elejtette.
- Jesszus Mária! Hát veled meg mi történt? – Vágta hozzám a kérdést, ruhámat bámulva
- Ömm…- nem akartam elmondani az igazat. Biztos voltam benne hogy rögtön eljutni bácsikámhoz. Muszáj kitalálnom valamit – Nos…- lenéztem mellettem hempergő barátomra és beugrott egy tuti kifogás – A hátsó kertben játszottam Rolfal.
- Gyorsan öltözködj át mielőtt a bácsikád meglát!! És már vehetnéd igazán a hálóingedet is! – nézett fel a holdra.
Nem moccantam. Aggódtam Haynes miatt.
- Nyugi nem lesz semmi baja! De neked lesz ha nem sietsz! Úgyhogy iszkiri! – utasított Daniel, és már iszkoltam is fel a szobámba.
Átöltözködtem rózsaszín, kék pántos hálóingembe, és elkezdtem pakolászni.
A könyveim szanaszét hevertek ágyamon. Bizonyára a bácsikám keresett valamit.
- És meg is találta. – suttogtam magamnak.
A kedvenc könyvem az asztalkámon hevert kinyitva a 136. oldalon… úgy kb. a végén. Egy utálatos fejezet végződött éppenséggel, a csata vége.
Csak egy darab kép volt ábrázolva egy egész oldalon, ahogy holtan feküdtek a csodás lények, s körülöttük a két család.