6.Menekülés

Csak Bámult, semmi mást. Az arca meg se rezzent. Sőt! Talán még pislogni se pislogott. Arca meggyötört volt, s haragos. Láttam rajta hogy marcangolja önmagát, s közben erősen gondolkozik valamin.
Én mindvégig őt figyeltem, szem rebbenés nélkül. Végül is mi mást tehettem volna? Bácsikámmal nem szívesen csevegtem volna, és szerintem ő se fog egy jó darabig hozzám szólni… Talán napokig, hetekig… Hónapokig… vagy az is előfordulhat, hogy többé nem szól hozzám. Nézte a szabadságot… egy kis lyukból, amit semmiképp nem nevezhetnénk ablaknak… inkább csak egy kis szellőző nyílás. Nem bírtam nézni, ahogy sóvárog a szabadba.
Mint mondtam inkább Robint néztem, ő pedig a földet.
Az a csodálatos, tökéletes arc eltorzult ahogy a szemöldökét összehúzta. Nem állt jól neki ez a lehangolt arc kifejezés, jobb szerettem amikor mosolygott…

Órákon át nézhettem az arcát, mi mindeddig csak egy pontra szegeződött a talajon, majd hirtelen felkapta a fejét, egy ismerős hangra.
- Szia Robin!!! Ne cseréljelek még le? Úgy gondolom úgy lenne igazságos, ha most én állnék be a te műszakodra.
- Eljött az este? Remek!! Dimitri kérlek segíts!! És mond hogy nem látott meg apám!!
- Nem hiszem… miért? Egyébként segítek.. de attól függ hogy miben…- mondta értetlenséggel hangjában.

Robin végre rám nézett… vagyis inkább keresett a sötétben. Megtalálta kéken világító szemem, s elmosolyodott. Én még mindig csak őt figyeltem, pedig előtte állt az a srác is, akit alig ismertem, s akit szinte sosem láttam.
- Menj Őrködni!! Nézd meg hogy nem jön e senki!! – utasította Dimitrit, ki értetlenül nézett barátjára – Menj már!! – siettette türelmetlenül, s már mozdult is.

A szőke srác visszasietett. Robin még mindig rám nézett mosolyogva, de örömét nem viszonoztam.
- Nincs senki!! – hallatszott Robin barátjának a hangja, s már nyitotta is a lakatot, mi a börtönünket zárta.

Bácsikám is felfigyelt a lakat nyílásának a hangjára, de a földön maradt.. csupán barátomra nézett, ki felé igyekezett roham tempóban.
- Siess!! Kifelé!! Nincs sok időnk!! – utasított, s már rohantam is, ki a börtönömből, majd meglátva Dimitrit, ahogy hívogat a kezével felé rohantam.
Robin felsegítette nagybátyámat, s karjánál fogva vezette őt felénk.
Mikor Dimitrihez értem, ő megfogta a kezem, kinézett a ketté ágazott útra hogy jön e valaki, s rángatott is maga után mikor nem látott senkit.
Rohantunk a folyosók között, mintha kergetnének, s mikor láttam egy fa ajtót egy folyosó végén nekimentem Dimitrinek, olyan hirtelen megállt.
- Várjatok itt!! – utasított, majd elengedte a kezem, s előre ment.

Olyan elveszettnek éreztem magam most hogy egyedül vagyok, hogy nincs mellettem. Az eddigi muris mosolygás eltűnt arcomról, s búskomor képet vágtam. Biztosan jó srác ez a Dimitri. Olyan gyengéden fogta a kezem, s mindig mosolyogva tekintett rám, még akkor is amikor behoztak. Rögtön rám mosolygott kedvesen miután Robinék elmentek .

Kilépett az ajtón, komoly kifejezéssel szétnézett, s aggodalmasan visszaintett hogy menjünk kövessük…
A tenyerünk megint összeért, mikor hozzáértünk, s már húzott is tovább… abban a nagy helységben voltunk mint ahova behoztak először… Láttam a trónt, a vörös szőnyeget, s a hatalmas ajtót is, amely a szabadságot jelentette.
- Iszkiri!! Gyerünk!! – Húzott maga után, s átfutottunk a túloldalra visszafojtva lélegzetünket, egy pisszenés nélkül.
Nem volt ezen az oldalon semmi más, csak fal. Egy darab ajtó sem, semmi.
Vagy mégis?
Dimitri megnyomta az egyik követ a falon s a rejtet ajtó kinyílt előttünk ami egy lefelé vezető lépcsőt rejtett.
Dimitri még mindig kézen fogva húzott, én pedig futottam utána a sötétségbe, majd az a kevés fény is ami volt elhalványult, s hallottam ahogy a kő csikorog a földön.
Megmentőm megállt, s elengedte a kezem.
- ÁÁÁ Dimitri!! – sikoltoztam a vak sötétségben teljesen elveszve.
- Nyugi már csak fényt csinálok!! – nyúlt újra hozzám és rögtön megnyugodtam.

Megint elengedett, de már rögtön láttam is helyes arcát, a meggyújtott fáklya tüzében.
- Na Gyertek!! – fogta meg újra kezem, s már rohantunk is le 2essével a lépcsőn, míg csak nem kiértünk a szabadba, pontosabban előttünk volt a tenger egy pár méterrel.

Elgyönyörködtem eme csodaszép tájban. Olyan csodálatos volt látni ahogy ez a rengeteg víz óriási hullámokban kezdetik egymást.
Láttam ahogy a Delfinek játszanak, s ahogy a sirályok próbálnak maguknak halat fogni.
- Csodálatos. – szóltam el magam.
- Ugye? – kérdezte mellettem Robin, akit eddig szinte észre se vettem hogy itt van annyira belefeledkeztem Dimitribe.

Rápillantottam bús arcára, s már az a gyönyör, amit éreztem el is szállt. Így nem lehet tökéletes ez a pillanat, ha valaki közölünk szomorú, s sajnos ez a bánat nem csak barátom, hanem bácsikám arcára is kiült.
- Mennjünk tovább! – kaptam oldalra a fejem Dimitrire, ki már húzott is maga után.

Láttam Robin pillantását még egy percre, ahogy kezünk összekulcsolódását figyeli, majd elfordultam tőle, és követtem Dimitrit, aki úgy láttam az erdő felé vezet minket.

Szerencsére hamar az erdőbe értünk. Egy rövidebb utat választottak át a hegyen, s mikor az erdőhöz értünk Robin füttyentett egyet.
Leo és Rolf már előttünk is termettek egy pár perc alatt.
Kis barátom a nyakamba ugrott és elestem… de még nem volt ennyi elég neki, elkezdett nyalogatni is örömében.
- Jól van jól van!! Elég már!! – szóltam rá nevetve , s ő végre leszállt rólam.
Bácsikámhoz sétált, s lefeküdt a földre. Lord White rögtön tudta mit akar, s felült a hátára.
- Köszönjük szépen! – mondta, s Rolf már el is indult bácsikámmal be az erdőbe.
- Köszönjük szépen! - mondtam én is, s egy puszit nyomtam Robin arcára, majd megsimogattam Dimitri karját, de ez a meghitt pillanat hirtelen megállt – Ugye megengeded hogy Leo hazavigyen mert nekem leszakad a lábam már.
- Még szép!! Azért jött ide! – mosolyodott el Robin, majd megpaskolta Leon hátát.

A hatalmas macska elém lépdelt s lefeküdt, én ráültem, s mikor felállt kénytelen voltam ráfeküdni mert nem bírtam magamat tartani, s eléggé instabil volt a háta.
- Kapaszkodj! – szólt rám Robin – Ez nem olyan mint egy ló! Sokkal másabb… inkább hasonlít egy farkasra.
Ezen elképedtem, s már indult is Leon az erdő sűrűébe , utolérni Rolfot.
- Sziasztok!! Remélem még látjuk egymást! – kiabáltam vissza, s már jött is a válasz.
- Én is!! De remélem nem itt!! - kiáltott vissza Robin, s hangos nevetésbe kezdtek a fiúk, majd Leon Elkezdett futni és eleresztettem egy kiáltást a sebességétől.

Robin Szemszöge:

Ez az érzés ami átjárt… ahogy az ajka az arcomhoz ért… mintha jelen pillanatban lett volna hirtelen minden csodálatos… mintha most kezdett volna el minden virág kinyílni… áh ezt az érzést nem is lehet leírni amit érzek, mert egy az hogy magam sem tudom mit érzek.
Még sosem éreztem ezt.